Nárcisz (Min Yoongi ff.)

8.rész

Hyori szemszöge:

Nem hiszem el hogy ez a vége. Tényleg ennyit ért az egész? Hogy végig mellette voltam? Agyhalál? Ez mind az én hibám.
Ha akkor ott lettem volna, talán-

-Hyori.- szólított nevemen a mellettem ülő.- Ha ezek az utolsó napjaim. Mi lesz miután ténylegesen, végleg meghalok?- a tájat pásztázta, és szinte biztos voltam benne hogy nem maga miatt szomorú, hanem az édesapja miatt.

-Két dolog lehetséges. Az egyik hogy Isten elé kerürsz a halálod bekövetkezte után, és ő dönt hogy hova kerülsz. A Mennybe vagy a Pokolba. Legalábbis, én valahogy így képzelem el.- vontam meg a vállam, hisz pontosan én magam sem tudom hogy mi történik azokkal a szerencsésekkel akik nem ragadnak a Földön.

-És a másik opció? Az hogy itt ragadok én is? A Szellemvilágban? A Bolyongó Lelkek Világában?-kérdezte, amire válaszul bólintottam.- Mennyi ideje vagy itt ? 25 éve? Vajon én meddig leszek itt ha itt maradok? -tűnődött el.

-Nem tudom. Lehet hogy csak egy-két napig. De az is lehet hogy hetekig, hónapokig, évekig. És szerintem az is lehetséges, hogy örökké...- fájdalmasan lehunytam a szemem, és próbáltam nem arra gondolni hogy mi lesz velem ha az idők végezetéig itt leszek.

-Egyedül...

-Nem feltétlen.- néztem hirtelen rá amikor kimondta azt a szót, amitől talán a legjobban féltem. Magány...- Attól függ hogy hol vagy. Látod? Most én sem vagyok egyedül. Ha a ide kerülnél nem lennél egyedül, és többé én sem. Bár kitudja hogy melyikünk kerülne előbb ki innen...

-Szerinted hány napom van?

-Ezt nagyon elcseszettül hangzott.- sóhajttottam fel. -Apukád dönti el, de szerintem nem több két hétnél.

-Ezt bíztató. Pedig annyi dolgot szerettem volna kipróbálni még az életem során.- gondterhelten nézett fel az égre, melyet a felhők most is majdnem telljesen beborítottak.- Repültél már át másik országba?- szólalt meg egy ki csend után, egy kevésbé kellemetlen téma felé terelve a beszélgetést.

-Igen. Az első hét évemben sok helyen voltam. Japán, Kína, Oroszország, Anglia, Franciaország, majdnem az összes országban jártam. De nem volt annyira izgalmas.-vontam vállat.

-Hogy hogy?- lepődött meg amint kimondtam az utolsó mondatot.

-Egyedül voltam. Hiába volt szép, nem volt kivel megosztanom.

-De... Gondolom hogy nem csak Koreában vannak Szellemek.

-Nem találkoztam senkivel. Nekem is gyanús volt és rengeteget gondolkoztam rajta hogy ez hogy lehetséges. Aztán miután már minden lehetséges dolgot végiggondoltam, megkérdeztem egy olyan Szellemet aki már nagyon, de tényleg nagyon régóta itt van. Vagyis volt. Egy pár éve Isten színe elé került végre. Mármint, szerintem. Mivel nem nyelhette csak úgy el a Föld.

-És mit mondott?

-Azt, hogy szerinte a különböző országokban lévő szellemek utazhatnak, ám nem látják, csak azokat akik ugyanonnan vannak.

-Értem. Derítsük ki hogy mennyi napom maradt hátra.- állt fel és felém nyújtotta a kezét. Miután felálltunk haza felé vettük az irányt.- Oh, lehetne hogy megtanítasz repülni?

-Persze, miután kiderítettük, kezdhetjük is.

Yoongi megállt az ajtó előtt amikor megérkeztünk.

-Nem akarok bemenni.

-Miért?

-Nem akarom látni ahogy apum szenved.

-Yoongi. Nem akarlak mégjobban elkeseríteni, de valószínűleg ezek lesznek az utolsó alkalmak hogy láthatod őt.- fogtam meg a vállát óvatosan. Nem válaszolt, csak szó nélkül átment az ajtón. Mivel nem találtuk az idősebb Min-t sem a nappaliban, sem a szobájában ezért Yoongi szobája felé vettük az irányt. Ott ült az ágyon. Ráncai miatt szemei alig látszottak. Remegő, szintén ráncos kezeiben egy fotót szorongatott, amin Yoongi, ő, és a felesége volt rajta. Hirtelen egy könnycsepp gördült le arcán, amit sok másik követett. Yoongira nézem akinek semmi nem volt leolvasható az arcáról a végtelen szomorúságon kívül.

-Kisfiam. Pedig azt mondtam megvédelek. Hogy majd vigyázok rád.- egyik ujját végig húzta fényképen, majd megállt a fiánál.- Elbuktam. Annyira sajnálom. Először drága feleségem, most pedig te.
Emlékszem amikor megtetted az első lépéseid, amikor oviba kerültél. Nem értetted hogy neked miért nincs anyukád. Aztán kijártad az első és második osztályt, állandóan a szorzótáblát mondogattad, az őrületbe kergettél.- nevetett fel kicsit miután megtörölte szemeit, majd újabb könnycseppek hagyták el a szemét.- Úgy elrepült az idő fiam. -mondta egy kis szünet után.- Azt kívánom bárcsak jobb apád lehettem volna...

-Te vagy a legjobb apa hallod ?- fakadt ki Yoongi ahogy az apja elé sietett és megpróbálta megfogni annak vállát, ám keze átment rajta.

-Bárcsak több időt töltöttem volna veled...

-Apa. -remegett meg az ifjabb ajka. Szeméből mint a patak folytak a könnyek, még soha nem láttam azelőtt így sírni. Kétségbeesetten próbálta felkelteni magára a figyelmet, de nem ment. Továbbra is csak a családi fotót bámulta és azt mondogatta hogy mennyire sajnálja. -Apa, nincs mit sajnálnod, hallod? Apa, APA!- üvöltötte de semmit sem használt. Térdre ereszkedve fogta meg édesapja kezét és csendben figyelte ahogy lassan alább hagy a sírása.