Több, mint kolléga...

A buli

És elérkezett ez az este is. Mindent vagy semmit! Csak ezt mondogattam magamnak, ahogy kisminkeltem magam a nagy napra, megadva az utolsó esélyt arra, hogy magamhoz láncoljam őt. A kedvenc parfümömből fújtam egy leheletnyit a nyakamra, a csuklómra, bízva abban, hogy a közelemben majd mélyet szippant belőle. És majd a bőröm illata is újra vissza húzza őt hozzám.
Már a kollégák többsége itt volt, mire megérkeztem. De ő még sehol!? Ezt nem is értem. Ez az est róla szól, nem teheti meg, hogy csak úgy késik. Próbáltam elütni az érkezéséig az időt, de csak a testem volt jelen. A lelkem valahol messze járt, mintha csak a fájdalom elől menekülne. Olyan üresnek éreztem magam, mintha csak a szívem egy darabjait adnám oda valakinek. Egy olyan embernek, aki meg sem érdemli.
De én oda akartam adni. A lelkem és a testem is, legalább még ma este, talán utoljára. Egy titkos érintésre, egy csókra, egy ölelésre vágyott a testem, és én tényleg szerettem volna, ha még egyszer kihasznál, ha még egyszer érezném az ujjait, amint a bőrömhöz érnek, ahogy finoman megmarkolja a combom, a fenekem, a melleim. Ahogy magához húz, átölel. Abban az ölelésben nem sok szeretet van. Inkább csak a birtoklási vágy, hogy megszerzett és nem fog elengedni, amíg meg nem kapja amit akar. Igen! Pontosan erre vágyom! Érezni, ahogy az a bizsergő érzés eléri az arcom, ahogy elgyengülök az érintésétől.
Aztán kinyílt az ajtó, és ő csak lazán, fél óra késéssel besétált újra az életembe.