Ekkor kicsúszott a számon végre.
- Nem akarom, hogy elutazz! Azt hiszem beléd bszerettem. - ahogy kimondtam, egy pillanatra be kellett hunynom a szemeim. Nem mertem ránézni, mert féltem. Féltem attól, hogy kinevet. A szívem a torkomban lüktetett, és pár másodpercre a lélegzetvétel is nehezemre esett.
Felemeltem a tekintetem, próbáltam leolvasni az arcáról, mit gondol, de ő eközben csak elsétált pár métert.
Én pedig csak vártam. Megvártam, amíg egy nagyobb kavicsot görgetett a cipőjével ide-oda egy kis ideig, majd elmosolyodott.
Nyert ügyem van. Örül neki... Mosolyra húztam az ajkaim,és felemeltem az egyik szemöldökön,hogy sürgessem a válaszát. Sóhajtott, majd rám nézett, de a következő pillanatban elfordította fejét a szomszéd épület felé.
- Az elég nagy baj. Nem kellett volna. - mondta ki érzelemmentes szavakkal, és lenézett a földre. Topogni kezdett, látszott, hogy nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. De mást nem mondott. Nem nézett rám, és nem kérdezett semmit. Mintha megszűntünk volna ott egymásnak.
Én pedig csak álltam ott szótlanul, teljesen kiszolgáltatva magam. Ismét. Most már nem csak a testem, hanem a lelkem is oda adtam neki, de ő mindkettőt eldobta.
Éreztem, hogy a szomorúság a szemeimen keresztül, könnyek formájában akar utat törni magának, de nem hagytam. Nem kapja meg a könnyeimet is.
YOU ARE READING
Több, mint kolléga...
Short StoryFigyelem! 18 éven felülieknek ajánlom! "Könnyező szemekkel szálltam ki a kocsiból, majd becsaptam az ajtót, ő pedig csikorgó kerekekkel hagyta el a parkolót. Egész úton hazafele azon gondolkodtam, mikor változott meg minden? Utáltam ezt az egészet...
