10 perc elteltével jelent meg újra az épületben, én pedig vártam a reakcióját. Egy kényszeredett mosoly jelent meg az arcán, de én nem akartam viszonozni. A következő egy óra egymás mellett, örökkévalóságnak tűnt, és csak gyűlt bennem mindaz, amit el akartam neki mondani. Aztán, mintha csak egy külső erő húzott volna fel a székről, egyszerre keltünk fel az asztaltól, hogy a dohányzóba igyekezzünk. Kiléptünk az ajtón, majd kapucnit magamra öltve zárkóztam el a szél elől, de tudtam, hogy igazából őt akarom kirekeszteni a gondolataimból. Én jobbra, ő pedig balra vettük az irányt, és úgy vonultunk el egymástól, mintha csak két idegen lennék a város forgatagában. A terasz két végében sétáltunk, majd onnan néztük egymást, körülöttünk pedig száraz falevelek törték meg a kínos csendet. Mintha csak egy szakadék lett volna közöttünk, mely átléphetetlen, mintha ez lett volna a vége mindennek. Egyikünk sem moccant, egészen addig, amíg a hamutálhoz nem indultunk, melyben már négy darab csikk hevert a kedvenc cigarettájából. Egyszerre nyomtuk el a csikket, miközben a kezünk véletlenül összeért, s a kettőnk között létezett tér, egyre szűkebbé vált. Ekkor lenézett rám, és rámmosolygott, mintha csak elillant volna minden harag belőle, s a hatalamas, csillogó szemeinek már én sem tudtam ellenállni. Viszonoztam mosolyát, majd fejemet a mellkasára billentettem. Ő magához húzott, s ekkor ismét hatalmába kerített a kétségbe esés, hogyan tudnék véget vetni annak, ami ennyire kell nekem?
YOU ARE READING
Több, mint kolléga...
Short StoryFigyelem! 18 éven felülieknek ajánlom! "Könnyező szemekkel szálltam ki a kocsiból, majd becsaptam az ajtót, ő pedig csikorgó kerekekkel hagyta el a parkolót. Egész úton hazafele azon gondolkodtam, mikor változott meg minden? Utáltam ezt az egészet...
