Több, mint kolléga...

Ki vagyok én?

A mosdó felé rohanva többen néztek utánam, de nem érdekelt. Csak egyedül akartam lenni, egy kis nyugalomra vàgytam magam körül, amire itt a legkevésbé volt esélyem. A mosdóajtó  hirtelen nagyra nyílt, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről, ahogy felém kiáltott Bettina.
- Gáborék összeverekedtek! - ahogy elhadarta a mondatot, sarkon fordult, és hallottam, ahogy a távolban próbálja nyugalomra inteni őket.
Pár másodpercig még álltam a mosdó előtt, és a tükörben néztem saját magam. Az estére elkészített füstös kék smink már elkenődött, ezzel is tovább rontva az alkoholtól megfáradt arcom látványát. Lekaptam egy papír kéztörlőt, majd igyekeztem a leghamarabb eltávolítani a felesleges festéket, majd sietve távoztam a verekedés helyszínére.
Ahogy megérkeztem, rögtön ordítani kezdtem, hogy hagyják abba, de ők meg sem hallották  a szavaim.
Nem tudtam, hogy miattam volt e ez az egész, de valahogy úgy éreztem, hogy közbe kell lépnem. Egyszerűen csak közéjük férkőztem, így mindketten leengedték ökölbe szorított kezeiket. Próbáltam feléjük nyújtott karjaimmal nyomatékosítani, hogy ennek az egésznek itt most vége lesz, és csak vártam. Körbenéztem a teremben, majd elkaptam a többiek értetlen tekintetét. A sötétben csak a közelebb álló emberek próbálták elvonni egymástól a két dühöngő férfit, én pedig ott maradtam a táncparkett közepén. A villanyokat felkapcsolták, a kínos csendben pedig mereven bámultam a padlóra hullot néhány vércseppet. Gyorsan fordultam körbe és körbe, hogy megtudjam, kitől is származtak, de csak Gábort találtam meg a kolléganőim kezei takarásában, ahogy próbálták elállítani az orrvérzését.
Ez a látvány a szívem és lelkem mélyéig hatolt, majd térdre borultam, arcomat beletemetve két, cigaretta füsttől bűzös tenyerembe.

Ki vagyok én? Nem ismerek magamra. Miért történik mindez velem? Miért hagytam, hogy elsodorjanak az érzések? Az érzelmeimet már nem én irányítottam,azok egyszerűen csak úsztak az árral, és élvezték a pillanatokat, melyek boldoggá, szabaddá tettek,  amikor vele voltam.
Gábort pedig nem értem. Csak az alkohol miatt közeledett felém? Vagy csak most fedte fel az érzéseit, vágyait? Én pedig csak szórakoztam vele, hogy féltékennyé tegyem azt az embert, aki két nap múlva már a nevemre sem fog emlékezni, ahogy felszáll a gépre, ami hazaviszi őt.
Úgy sajnálom! Sajnálom, amit Gábor átélt miattam, és sajnáltam magamat is, hogy nem tudom, hogyan lesz ezután. A bizonytalanság lassan felemészt, tönkretesz. Nem vágyok többre, csak szeretetre, hogy valaki éreztesse velem, hogy fontos vagyok neki.

Abban a pillanatban egy kar húzott fel a padlóról, és vele együtt a depresszió mélyéről is, majd két karjába zárt.
Ez az ölelés olyan más volt, mint amit eddig kaptam. Gyengéd érintésével, mégis magához közel húzva éreztette velem, hogy nem vagyok egyedül.
Akkor, ott, semmi többre nem is vágytam. Egy apró csókot lehelt a homlokomra, majd egyre szorosabban ölelt.