Több, mint kolléga...

Búcsúbeszéd

Belépett az ajtón, abban a laza szürke fehér kockás ingben, azzal az átkozottul szexi mosolyával. A szemei csak úgy csillogtak, amikor mindenki őt figyelte. Mindenkinek járt egy kézfogás, egy ölelés, de én csak ott ültem. Nem akartam odamenni hozzá, azt hiszem, tesztelni akartam. Tudni akartam, nekem milyen köszöntést szánt. Majdnem az utolsók között lépett oda hozzám, amiért egy kicsit dühös voltam, de ez csak addig tartott, amíg át nem karolta a derekamat. Az ujjait egy pillanat alatt becsúsztatta a rózsaszín blúzom alá, én pedig ösztönösen becsuktam a szemeim az érintése közben. Ha valaki látta, biztos nem értette a dolgot, hiszen mögöttünk senki nem állt már, ez a mi titkunk maradt. Végül nyomott két puszit az arcomra, majd ràmkcsintott, és én éreztem, hogy ez kell nekem. Ez a játékosság, ez a gyermeki, de mégis férfias viselkedés. Ezek hiányoznak az életemből. Ő hiányzik az életemből. Az est hátralévő részében vele akarok lenni. Érezni akarom az illatát, a borostás arcát, ahogy hozzám ér, és hallani akarom, hogy kimondja a nevem. Ahogy ezen gondolkodtam, kezembe nyomták a pezsgőt, és a főnökünk búcsú beszédet mondott. A szöveget, mintha csak én írtam volna, minden mondata azt taglalta, hogy mennyire sokat adott nekünk az ittléte, hogy mennyire fog hiányozni nekünk, reméljük, hogy mihamarabb viszontlátjuk. Természetesen könnyezett, ahogy ezt hallgatta, bár próbálta elrejteni az érzéseit. Ebben nagyon profi. Csak annyit tudott mondani, hogy köszönöm. És közben felemelte a poharát. Majd mi is vele együtt, miközben mindenki odasétált hozzá és mondott pár jó szót útravalónak. Én pedig nem mondtam semmit. Csak jó szorosan átöleltem.