Te vagy nekem... (𝑳𝒂𝒏𝒅𝒐 𝑵𝒐𝒓𝒓𝒊𝒔 𝒇𝒇)

6.| Érkezés ✨

2019. augusztus

Izgatottan szálltam ki a kocsimból az erdőszéli teleknél. Landotól csak a koordinátákat kaptam meg, amiket beütöttem a telefonom gps-ébe. Akármilyen helyre elvezethetett volna engem, vakon bíztam benne. Az elmúlt napok telefonbeszélgetései kezdték elmélyíteni az ismertségünket, bármikor beszéltem vele, úgy éreztem, mintha mindig is ismertük volna egymást.

Nyilvánvalóan barátkozott velem, és nyitott felém, ezért nem is küldtem neki túl egyértelmű jeleket arra, hogy én esetleg többet éreznék, mint barátság. Mert ez is jobb, mint a semmi. Olyan természetességgel kommunikáltunk egymással, mintha ezer éves barátok lennénk.

És mindez egy véletlen találkozásnak volt köszönhető, amikor még fogalmam sem volt, ki az a Lando Norris.

Napszemüvegemet a szemem elé tolva néztem fel az ismeretlen házra, melynek kapujában Lando ácsorgott. Szintén napszemüveget viselt, fekete pólóval és egy világos nadrággal. A szívem hevesebben kezdett verni, amint rávezettem tekintetem, és megláttam mosolyát. Biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem közömbös nekem, és nem is csak barátként tekintek rá. Úgy éreztem, hatalmas bajban találom magam, ha továbbra is így érzek iránta, miközben ő csak haverkodik.
Mosolyogva intettem neki, mire elindult az autóm felé, segíteni a csomagokkal.
- Szia Lily! - ölelt magához gyorsan, miközben visszaköszöntem neki, majd kikapta a kezemből a bőröndöm, hogy akkor inkább ő viszi tovább. Micsoda úriember. - Hogy utaztál?
- Tudva azt, hogy fogalmam sincs, hova jövök, kicsit feszélyezett, de amúgy nem volt semmi gáz. - nevettem fel.
- Gondoltam legyen egy kis izgalom. - mondta sejtelmesen.
- Bevallom, megleptél. Több szempontból is. - tettem hozzá, miközben beléptem Lando előtt a kapun, és a bejárat felé folytattam az utam. A környéken ez volt az egyetlen ház, igazi kis vidéki nyaralónak tűnt.

Az előtérben lepakoltam a táskám, a magammal hozott vékony kabátomat felakasztottam, és a zsebébe süllyesztettem a napszemüvegem. Landoval a nyomomban, aki szintén lepakolt, beljebb sétáltam a házban. Kívülről kisebbnek tűnt, azonban egy hatalmas nappalival egybekötött konyhában találtam magam. Végigsimítottam a kanapé puha anyagán, majd hátranéztem a fiúra.
- Ez a te házad? - kérdeztem.
- Nem, csak bérlem néha. Ha egy kicsit el akarok tűnni, vagy pihenni. Nincs messze az otthonomtól, ideális hétvégi ház.
- Nagyon szép. - járattam körbe a szemem a modern bútorok között, majd összetalálkozott a tekintetem a fiúéval.

Két lépéssel megszüntette a köztünk kialakult távolságot, és kérdőn nézett szemembe. Nem tudtam eldönteni, mire gondol, így ugyanúgy néztem vissza rá. Tekintete lesiklott ajkaimra, és nagyot nyelve szólalt meg.
- Nagyon tetszel. - nézett újra a szemembe, mire elmosolyodtam.
- Tényleg? Nem csak barátkozni akarsz?
- Akartam. De nem fog menni. - mondta, miközben egyre közelebb húzódott - Legszívesebben megcsókolnálak. - suttogta. Nem gondoltam, hogy ilyen intenzív lesz a viszontlátás.
- Tedd meg! - kértem halkan.
- Nem merem. - húzódott el kicsit, ezzel pedig még jobban kínzott. Vonzott, mint egy mágnes, és a közelségétől melegség áradt szét az egész testemben.

- Lando, nem érdekel, hogy alig találkoztunk személyesen. Kedvellek téged. - mondtam, és ujjaimat vállára vezettem, így érve el, hogy újra a szemembe nézzen. - Nem akartam neked ilyen hirtelen bevallani, de nem tudlak csak barátnak tekinteni. Rögtön megtetszettél aznap a paddockban. - mondtam, és a feltörő emlékek hatására elmosolyodtam. Ahogy belebotlottam a fiúba, és ahogy csillogó szemei rám néztek... Azóta is megbabonáz az a zöld szempár. Akár élőben, akár csak a képernyőn keresztül.
- Nem akarom kockáztatni, ami kialakult köztünk az elmúlt hónapokban. - vett egy mély levegőt, és visszalépett két lépésre tőlem. A szívem fájdalmasan dobogott, és úgy éreztem, el akarok tűnni. Nem ismertem őt eléggé, hogy tudjam, nem csak szórakozik-e velem.
- Mondd el, mi a baj! - kértem kedvesen.
- Menjünk sétálni, megmutatom a környéket.