Te vagy nekem... (𝑳𝒂𝒏𝒅𝒐 𝑵𝒐𝒓𝒓𝒊𝒔 𝒇𝒇)

21.| Hideg ✨

______

2020. január vége

Hideg.
Ez az egy szó jutott eszembe, ha valaki megkérdezte, milyen volt a januárom. És ezzel mindent tökéletesen körül tudtam írni.
Az időjárás? Hideg.
Brooklyn kígyója a terráriumban? Hideg.
A fagyasztóban felejtett maradék csirke? Hideg.
A kapcsolatom Landoval? Csakugyan hideg.

Az együtt töltött hosszú hétvége ellenére úgy viselkedtünk egymással, mintha az a hétvége meg se történt volna, mintha nem is érdekelne minket a másik.
Pedig engem nagyon is érdekelt a másik.

Napokkal azután, hogy Brooklyn beköltözött, áthívtam a fiút, hogy töltsünk egy kis időt együtt, hiszen a vizsgákra tanulás és az online újság mellett igényeltem volna a barátom közelségét, és nem csak a képernyőn keresztül.
De ő valami szimulátoros munkára hivatkozva sorra mondta le a meghívásaimat és mondott nemet az ötleteimre a közös időtöltést illetően.

Természetesen megértettem, hogy teljesen más életet élünk mi ketten, és elfogadtam, hogy a versenyzés lesz számára mindig az első, de egy második vagy harmadik hellyel is kiegyeztem volna. Ehelyett körülbelül az utolsó előtti voltam.

Olyan közel voltunk egymáshoz, és mégis távol.

Sokszor beszéltünk ugyan telefonon, de valahogy mégis azt éreztem, hogy elbeszélünk egymás mellett. Pedig annyira igyekeztem, hogy működjön. Elmeséltem a napomat, és ő is az övét. Aztán letettük.
Persze minden beszélgetést úgy zártam, hogy nagyon szeretem őt, és várom, hogy találkozzunk, elvégre nem távkapcsolatban éltünk, csak pár tíz kilométer választott el minket.
Egyelőre.
Tisztában voltam vele, hogy két hónapon belül elindul majd az új szezon, és folyamatosan úton lesz, de amíg nem volt, addig nem értettem, mire ez a fene nagy távolságtartás.

Kerestem a hibát magamban, hogy talán nem vagyok már elég vonzó számára, vagy már nem talál elég érdekesnek és megunt.
Elkezdtem edzeni járni a terembe, ahova Will is járt, és őszintén szólva jól esett mind a testmozgás, mind az ottaniak társasága. A barátságunk a fiúval egyre inkább elmélyült, megosztottuk egymással a problémáinkat, sokszor lógtunk együtt, annak ellenére, hogy az elején mennyire szkeptikus voltam a közös múltunk miatt.
Jól esett elterelni a figyelmem a tanulásról valakivel, ha már a barátommal ezt nem tehettem meg. Persze nem ugyanabban az értelemben, mert hiába lógtam együtt Will-lel, vagy Brooklyn-nal, azért az mégiscsak egy másfajta kapcsolat.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem próbálkozott Lando. Kedves üzenetekkel bombázott reggelente, de azzal, hogy nem akart személyesen találkozni, csak még inkább fokozta a szilveszterkor kialakult feszültséget. Hiába beszéltük meg, hogy nem lesz féltékenykedés, és nem állhat kettőnk közé semmi, valami azért mégis odaférkőzött. Egy nem is olyan rég látott barát, a bizonytalanság.
És hiába töltöttük el kettesben azt a szenvedélyes hosszú hétvégét, annak a tüzét nem tudtuk átmenteni a fagyos januári napokra.

A hónap vége felé jártunk már, amikor végre az utolsó vizsgámat is jeles értékeléssel zártam. Akkora feszültség gyűlt bennem össze a vizsgára való stresszelés miatt, hogy míg mások bulizni mentek, hogy megünnepeljék az eredményeket, addig én az edzőterem egyik futópadján gyűrtem a kilométereket. Szerettem futni, még akkor is, ha ez a futás tulajdonképpen céltalan volt. A zene hangosan üvöltött a fülemben, csakis a lépéseimre koncentráltam, annyira belemerültem a futásba és a zenébe, hogy fel se tűnt, rajtam kívül mások is vannak a teremben.
- Néha azért lazíthatnál.
Will a szokásos fekete edzős pólójában és rövidnadrágjában álldogált a futópad előtt, tökéletesen kitakarva azt a pontot, amire eddig koncentráltam.