...madárka szállott rá

Ahol elkezdődött

Alita érezte, hogy azonnal el kell mennie. Ha tovább marad megöli az egész falut. Annyira mérges volt Perselusra, amiért nem védte meg tőle.

Az apámra. Mondta ki magának. Olyan gyorsan jött el, ahogy csak tudott. Utoljára a Szellemszálláson érezte így magát. Elhagyva, elárulva. Megint az a kisgyerek volt, akihez a mostoha apja esténként bement. Észre sem vette és ott találta magát a réten, azon a réten. Most nem volt itt a kapu, bár érezte, hogy oda is elmehetne.

Helyette elsétált a rét végében lévő fasorig és leült a patak partjára. Ebbe a folyóba akartam megfulladni. Milyen kicsi most! Akkor olyan veszedelmesnek tűnt. Csak ült ott és nézte a folyót. Olyan végtelenül szomorú volt, de maga sem tudta miért. Ott ült felhúzott térdekkel és csak nézte a vizet. Egyszercsak halk lépteket hallott maga mögött, fel sem nézett. Valahogy tudta, hogy nem ártani jött. Az idegen odalépett mellé, Alita fel sem nézett. Majd ugyanabba a pozícióba leült mellé és átkarolta a vállát. Alitából előtörtek a könnyek, zokogott, mint annyiszor az éjjeli látogató után. De most valami más volt. Az idegen a mellkasához ölelte, de ebben a mozdulatban nem volt semmi kétes, vagy esély hogy több legyen belőle.

„ Csak" vigasztalta. Kisírt magából minden gyerekkori bánatot, nem Perselusra volt mérges, persze hogy nem. Az egész helyzet abszurdítására volt mérges. Meg úgy a világra általában. Végül az idegen megszólalt.

- Sajnálom, hogy nem vettem észre és nem védtelek meg. – Alita nem szólt semmit. Olyan szomorúság járta át, amiről azt hitte már régen eltemette. Végre abbamaradt a szipogás is.

- Örülök, hogy te vagy az apám, nem pedig ő. Én egész életemben azt hittem ő az.

- Annyira sajnálom, kis madaram!

- Nem tehetsz semmiről.

- Nem olyan érzés.

- Csak jót akartál.

Erre már nem mondott semmit. Alita beburkolózott ebbe az ölelésbe. Olyan jó érzés volt. Sokáig így maradtak és nézték a vizet. Végül Alita válla megint rázkódni kezdett, de most a nevetéstől.

- Most mi olyan vicces?

- Semmi, semmi. Csak az jutott eszembe hány apa-lánya programmal jössz nekem. -törölte meg a szemét.

- Te meg nekem egy csomó apák napi ajándékkal. – vetette oda Perselus.

- Egyet sem fogok kihagyni! – mondta Alita, miközben Perselus szemébe nézett. Piton ellágyult arccal nézett vissza rá.

- Ha kívánhatnék ki legyen a lányom, akkor is rád szavaznék.

- Nem hagynám, hogy legyen más választásod. – mondta nevetve Alita.

- Olyan bűntudatom van, Alita.

- Ne legyen! Nem te küldted be őt esténként. Én csak.... Annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy nem mertem semmit tenni. Azt mondtad ne varázsoljak Nélküled, mert abból bajom lehet. Steve – itt tartott egy kis szünetet – pedig elhitette velem, hogy ha ellenszegülök te nem jössz többet. Annyira féltem Perselus.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy nem érezted mennyire neked van igazad és melletted állok. Mégsem voltam olyan jó tanár, vagy jó apa - tette hozzá halkan.

- Te voltál az egyetlen oka, hogy az elszabadult erőmmel nem magammal végeztem. Te vagy az oka, hogy ma élek.

- Nem tudom megbirkózom-e ezzel.

- Muszáj lesz, apa. – Alita érezte, hogy Perselus először megdermed majd még szorosabban kezdi ölelni.

- Sosem hittem, hogy egy szó ennyi boldogságot tud okozni! – mondta és a világért el nem engedte volna a lányát.

- Én sem... – tette hozzá, alig hallhatóan Alita.