...madárka szállott rá

Nem véletlenül vagy te, az igazgató

Perselus még pár percig Alitára meredt. Ő viszont megrázta a fejét. Majd hirtelen felpattant végigsimított Perselus arcán, újabb roppanás. Mire Hermione kapcsolt, újra Arthur Prince ült mellette, Alita tátogott, hogy holnap újra eljön. Tudni fogják. Majd lángokkal ölelve elhoppanált. Hermione és Arthur egymásra néztek, kérdés ott lebegett közöttük, mikor hangosan és élesen kopogtak. A megértés azonnal kiült az arcukra. Arthur felpattant és ruganyos léptekkel kinyitotta az ajtót. McGalagony állt az ajtóban, rendkívül gondterhelten.

- Jó estét Arthur! Muszáj beszélnem valakivel. – lépett be és meglátta Hermionét – Ah, kedvesem, de jó hogy maga is itt van! – azzal leült abba a karosszékbe, amibe Alita ült nemrég. – Mondják van fogalmuk mi a fene volt ez a nő? Albus portréja beszélt róla, most az előbb. Mondják maguk szerint kell tőle tartanunk?

- Semmiképp. – vágta rá Hermione gondolkodás nélkül. – Ismerem őt, rendkívül nagy erővel van megáldva, de nagyon jó ember. – Minerva nem tűnt olyannak, mint aki meg van győzve.

- Meséljen róla! Milyen? – kíváncsiskodott Minerva.

- Igen, engem is érdekel! Hiszen azt mondta a barátja. – tódított most Arthurperselus is.

- Mikor először találkoztunk eléggé távolságtartó volt, ez betudhatjuk annak is, hogy négyen tartottunk rá pálcát a kifejezett kérése ellenére. Hagyta, hogy Harry és Ron különböző átkokkal sújtsa és csak fejre állította, valamint megkötözte őket. Közölte velük, hogy feleslegesen fektették ennyi energiát az ő megtámadásába, majd kihoppanált az udvarra és a Pottergyerekek kedvéért elvarázsolta az udvart egy korcsolyapályává és készített vacsorát a családnak. – mesélte Hermione. – Én azt gondolom alapvetően nagyon kedves ember és elmondhatom, nagyon jó barát. Figyelmes, nem tolakodó és még véletlenül sem kérkedik azzal, amit tud. Vele olyan könnyű jóban lenni, olyan természetes minden.

- Nahát. Ezt nem gondoltam volna. Barátságosnak hangzik. Nem olyannak, akitől felni kellene. – mondta egykedvűen Arthur.

- Mit mondott Önnek Dumbledore professzor portréja? – kíváncsiskodott most Hermione.

- Azt mondta, hogy a legerősebb, legveszélyesebb ember, akivel csak találkozhattunk és addig örüljek míg nem haragítom magamra vagy az iskolára. De ez alapján, amit elmondott nem tűnik hirtelen haragúnak. – fejtegette gondolatait Minerva.

- De az. Temperamentumos, hangos, nyílt szívű. Bármikor leordítja az ember fejét, kereken megmondja, ha idiótán viselkedünk és rettentő mérges, ha csalunk a játékban. De nem, Minerva, nem kell tőle félni. Ő nem az az ember, aki egy rossz szóért magára robbantja a Roxfortot. Bár képes lenne rá. – hallgatott el Hermione. Minerva kikerekedett szemmel hallgatta a beszámolót.

- Mit szólnak a kis időutazásunkhoz? Tényleg megtörtént vagy csak illúzió volt? – erre nem tudtak válaszolni. Hermione szerette volna, hogy igaz legyen, de tudta hogy Alita elég erős egy káprázathoz is. McGalagony meg sem várta a választ már jött a következő kérdése – Maguk is észrevették milyen fura lett minden mikor Ms Wolf belépett? Olyan ragyogó, de mégsem más. Na és a nagyterem mennyezete? Én vagyok az igazgató, de Merlin nevére semmit sem értek. – fakadt ki Minerva.

- Azt mondta holnap újra eljön, nem? – szólt közbe Arthurperselus.

- Nem tudom, hogy várom-e vagy rettegek. – szólt Minerva, mire legnagyobb meglepetésére Hermione felnevetett. Minerva haragosan nézett rá.

- Ne haragudjon, Minerva. Nem magán nevetek. Alita pontosan fogja tudni, mit kell tennie, hogy maga megbízzon benne. Ezekre a dolgokra könnyen ráérez.

- Talán tud valamit, amit én nem, Ms Granger? – szólt hidegen.

- Nem, semmit nem tudok. Arról semmit hogyan lehetne meglágyítani Önt, de azt tudom, hogy ha Alita azt akarja, hogy kedvelje, akkor mindent el fog követni, hogy úgy legyen. De ne aggódjon – tette hozzá gyorsan – semmilyen alattomos technikát nem fog használni, mint az imperius és társai. Ő egyszerűen nem az a fajta, aki könnyen feladja.

- Mintha szerelmes lenne bele, Hermione! – fakadt ki Minerva. – Úgy beszél róla, mintha nem lenne mitől tartani.

- Mindig van mitől tartani, Minerva. – szólalt meg most Arthur. Minerva odakapta a fejét.

- Nem lehetett könnyű végighallgatni Ms Wolf dicshimnuszát és nem szólni semmit, Perselus. – bökte oda Minerva.

- Nem értem mire gondol, igazgatónő! – válaszolta Arthur.

- Magáról Perselus! – Arthur még mindig nem mondott semmit. – Közel húsz éve ismerem, Perselus Pitont. Addig a végzetes estéig, legalábbis máig így gondoltam.

- Igen...? – kérdezett vissza félig megadva magát. Hermione is feszülten figyelt.

- Miből gondolja, hogy az vagyok, akinek gondol?

- Több tényező is gyanússá tette.

- Mégpedig.....

- Mégpedig az a tény, hogy a pince lakosztály gond nélkül beengedte, holott korábban a védelmi bűbájok megtörése senkinek sem sikerült. Jó, ezt próbáltam úgy értelmezni, hogy maga erős varázsló. Aztán amiket a diákok suttogtak magáról és a dolgozatokra tett megjegyzéseiről, valamint a széleskörű tudása a bájitalok terén, amit a szakmai önéletrajza nem indokolt. Azonban a végső megbizonyosodás ma történt. Mikor Ms Wolf megölelte, utána pedig végig jelen időben beszélt Perselus Pitonról, magáról pedig sütött mennyire büszke.

Arthur megadóan bólintott – Mindig elfelejtem mennyire éles a szemed Minerva. – mosolygott. – Ezután hogyan tovább?

- Továbbra is a Roxfortban maradsz öreg barátom, nekem aztán teljesen mindegy milyen ábrázattal. Nem vagyok hajlandó másik bájitaltanárt keresni.

- Mint mindig, praktikus vagy! – felelte szárazon Arthur.

- Nézd! Kedvelem Arthur Princet, kedvelem Perselus Pitont. Mindegyik te magad vagy, mert bár a háborúban kiváló kém voltál, úgy tűnik, itthon könnyen elengeded magad. Aminek mi nagyon örülünk.

- Mi? – kérdezett most Hermione.

- Igen, maga és én. Ne adja az ártatlant Hermione. Magára van írva, hogy tudja miről beszélek.