Mardekár utódja

II/2 "Szabadítsuk ki Harryt" hadművelet

Soha nem voltak barátaim. Egészen tizenegy éves koromig nekem csak Draco volt. Ő volt az a személy az életemben akivel megosztottam minden gondolatomat és érzésemet. Majd már ő sem volt, hiszen ahogy elkezdtük az iskolát, teljesen eltávolodtunk egymástól. Pedig mielőtt megérkezett a bagoly, csőrében a Roxforti leveleinkkel, még közösen tervezgettük a Roxfortos éveinket. Órákat beszélgettünk arról, hogy milyen sok közös emléket fogunk szerezni háztársakként. Azonban a Roxfort Expresszre már mindketten más elképzelésekkel szálltunk fel. Más utat választottunk. Illetve én nem igazán választottam, hiszen nem volt túl sok döntési lehetőségem. A szüleim megtervezték a jövőmet, miszerint Mardekár utódjaként eltöltök hét tanulással teli évet a Mardekár házban, majd pedig összeházasodok egy aranyvérűvel. Én ezt elfogadtam. Beletörődtem, hogy nekem ennyi van megírva. De akkor a Teszlek Süveg közbeszólt: beosztott a Griffendélbe. És őszintén ez a legjobb dolog ami velem történhetett. Máskülönben soha nem barátkoztam volna össze Hermionéval, akit mára az egyik legjobb barátomnak nevezek. A sors úgy adta, hogy egy trolltámadás alkalmával összehozott minket két Griffendéles társunkkal: Harry Potterrel, a fiúval, aki túlélte, és Ron Weasleyvel, aki már szinte a bátyámmá nőtte ki magát. Így voltunk mi négyen egész évben. És természetesen nem szabad megfeledkezni a Weasley család többi tagjáról sem. Nem csak Ron, hanem minden Weasley családtagként tekint rám. Az ikreket is volt alkalmam jobban megismerni. Mostmár tudom, hogy attól függetlenül, hogy tényleg mindig valami tréfán jár az eszük, komolyan is el lehet velük beszélgetni. Az Odúban töltött több mint két hónap alatt a kis Ginny Weasleyt is volt szerencsém megismerni. Ő idén kezdi meg tanulmányait a Roxfortban, ezért egész nyáron nagyon izgatott volt. Izgatottságának azonban más oka is volt. Rájött, hogy jóban vagyunk Harry Potterrel. Ezután be nem állt a szája, és csak róla kérdezősködött.

Mi pedig Ronnal ebben a két hónapban semmit nem hallottunk Harryről. Lelki szemeink előtt olyan rémképeket láttunk róla, amiben Dursleyék rácsok mögé zárták és kis nyílásokon dobálják be neki a kaját naponta egyszer. Hamarosan kiderült, hogy nem is jártunk olyan messze a valóságtól.

Az éjszaka leple alatt érkeztünk meg Little Whinging fölé. A kocsi eddig fantasztikusan szuperált. Fred is könnyedén elvezette idáig. Szerencsére én sem dobtam ki a taccsot az út alatt, ennek ellenére Ron igazán jól szórakozott zöldes árnyalatúra színeződött arcomon.

-Melyik utca az?-kérdezte Fred.

-Privet Drive. Negyedik ház.-válaszoltam. A levelekre, amiket Harrynek küldtem mindig ezt a címet írtam, így sikerült memorizálnom.

-Ez nem olyan egyszerű. Minden ház ugyanolyan.-konstatálta Fred.

-Iszonyú unalmasok ezek a muglik. Nem tudom, hogy apa miért van annyira oda értük.-rázta a fejét George. Bennem is felmerült ez a kérdés, amikor már a sokadik olyan utca felett repültünk el, ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az előző. Az ablakból kihajolva kerestük az utcatáblákat.

-Ott van! Privet Drive.-mutattam egy hosszúkás táblára. Ezután egy szempillantás alatt megtaláltuk a 4-es házszámot.

-Van egy tippem, hogy melyik ablak lesz Harryé.-dörmögte Ron. Az állam is leesett, amikor megláttam, hogy az egyik emeleti ablakra valóban rácsot szereltek. Fred ügyesen megközelítette ezt az ablakot így most azelőtt lebegtünk. George és én tisztán beláttunk Harry aprócska szobájába. Maga Harry éppen az ágyán forgolódott. Ron átmászott az én oldalamra, hogy ő is jobban szemügyre vehesse barátja szobáját.

-Szegényt biztos rémálmok gyötrik.-állapította meg, majd elkezdett dörömbölni az ablakon.

-Au! Ron, a lábamon térdelsz.-jajdultam fel, de Ron ezzel mit sem törődve csak hangosabban kezdett kopogtatni az ablakon.