Eyes On You - Megfigyelve (Monsta X Wonho x Minhyuk)

12. Rész

Tudtam. Úgy tudtam, hogy előbb-utóbb ez fog történni, ha újra megjelenik. Pedig tényleg egy szót sem váltottunk akkor az étteremben, amikor hosszú idő után megláttuk egymást. Sajnos a múltban ki tudtam őt ismerni, így a kezdeti meglepettség után már nem is találtam annyira sokkolónak a történteket. Ennyire nyomulós lánnyal én még sosem találkoztam…

Szavaira a fejemet elfordítva sóhajtottam fel, a kocsikulcsomat hanyagul dobtam le a konyhapultra, elkezdtem kibújni dzsekimből is, felakasztottam a fogasra. Közben pedig nem is mondtam semmit az előttem ácsorgó hölgynek, hiába kereste velem a szemkontaktust, vagy gyakorlatilag bármiféle interakciót.

- Ez most komoly? Akkor is megpróbálsz úgy tenni, mintha nem is léteznék, amikor konkrétan itt állok tőled két méterre? – akadt ki egy kicsit, eltúlzott karmozdulatokkal hadonászva felém, de én csak szusszantam egyet.

Továbbra sem szándékoztam szólásra nyitni ajkaimat, egy egyszerű mozdulattal kerültem ki őt, bármennyire is igyekezett elállni az utamat. Amikor mögé léptem, akkor ő is megfordult, hogy szemben legyen velem, ez pedig olyan hirtelen történt, hogy most már nem tudtam elkerülni, találkozott tekintetünk. Arcán egyre inkább duzzogást láttam, nem pedig forrongó dühöt. Nem igazán lehetett komolyan venni…

- Miért vagy itt? Senki sem kérte, hogy ide gyere – préseltem ki ennyit magamból, érzelemmentes arckifejezéssel.

- Hoseok, én… - igazította haját füle mögé, pironkodva hajtotta le a fejét. Pedig nem szokása zavarba jönni… - Úgy örültem neki, amikor ennyi idő után újra megláttalak. Sosem akartam eltávolodni tőled, és igenis félretettem a sértődöttséget, amit jogosan érezhetnék azután, hogy egyik napról a másikra kizártál az életedből. Pedig mennyi mindenen keresztül mentünk… - kezdte el magyarázni, de igazából sokkal érettebben fejezte ki magát, mint amikor legutóbb beszéltünk.

- Igen, és? Azt javaslom, hogy ne ignoráld szándékosan azt, hogy én ezek után sem szándékoztam változtatni ezen. Mármint… - pillantottam félre, a zsebeimbe csúsztatva a kezeimet – Ne gondold, hogy azért nem válaszoltam az smseidre, mert nem láttam, hogy írtál – mondtam el neki kertelés nélkül az igazat.

- De… - kezdett volna bele egy újabb monológba, kétségbeesett szemekkel kezeit mellkasomra csúsztatva, de megköszörültem a torkomat.

- Ne mondj semmit. Nagyon kiborító, hogy valahonnan megtudtad a számomat, és még a lakásomba is betörtél – vágtam szavába, szinte már számokérve őt.

- Az anyukáddal futottam össze a közelben, épp hozzád indult. Nagyon megörült nekem, elmondtam, hogy szeretnék találkozni veled, így beengedett. Csak ennyi történt – pislogott fel rám nagy szemekkel, melyek igazán esztétikusan voltak kifestve. A fejemet lassan csóválva pillantottam félre megint, majd hosszan szusszantam fel.

- Találkoztál velem, most már akár mehetsz is – fogtam rá vékony és törékeny felkarjaira, hogy kitessékeljem, de akármennyire is könnyen mozdíthatónak tűnt, erőteljesen állt ellen.

- Nem érted, hogy az bánt, hogy sosem lehettél az enyém úgy igazán? Hogy sosem kaphattalak meg teljesen? – fakadt ki felemelve hangját, miközben egy kisebb dulakodásba kezdtünk. Szavaira elengedtem őt, nagy levegővételeket véve bámultam rá. Szóval… Csak azért jött, hogy ágyba bújjon velem?

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, látszott rajta, hogy kellemetlenül érezte magát, amiért így kellett elmondania, hogy mi volt a fő motivációja a látogatásának. Persze… A ruhája, meg ahogy nézett rám, amikor megérkeztem már sugallta, hogy mit szeretne. Gondterhelten nyüszögött egyet, ahogy a selymesnek tűnő tincsei közé vezette ujjait, odalépkedett a kanapémhoz. Szinte síráshoz közeli állapotban dobta le magát oda, elkezdte visszavenni fekete magassarkúit. Nem tudom mi ütött belém, de… Tényleg sajnáltam őt, mert tényleg sokkal érettebb lett az évek során, aztán biztosan úgy érezte, hogy megszégyenítettem.