Eyes On You - Megfigyelve (Monsta X Wonho x Minhyuk)

17. Rész

Szinte feltéptem a férfimosdó ajtaját, senki sem tartózkodott odabent, a keresett ablak tejüvegén keresztül csak egy nagyon kevés fény jutott be a helyiségbe. Odasiettem, majd elfordítottam a kilincset, hogy teljesen kinyithassam a négyzet alakú nyílászárót. Istenem csak férjek át rajta… Csak ez járt az eszemben. Próbáltam sietni, tekintve, hogy magas volt a valószínűsége annak, hogy a srácok utánam jönnek, vagy éppen valaki más tér be ide. Karizmaimra hagyatkozva kapaszkodtam meg az ablakpárkányba, majd miután felhúztam magam, igyekeztem a lehető legkeskenyebbre összehúzni magam, a vállam volt igazából az egyetlen kritikus pont, kicsit be is ütöttem, egy kevésbé profi érkezés után pedig nagyokat szusszanva néztem vissza az ablakra. Hát… Majd becsukja valaki… Megigazítottam magamon felsőmet, kicsit megmozgattam végtagjaimat, majd futólépésben indultam el a parkolóba. Amilyen gyorsan csak tudtam, beültem autómba, már elő is készítettem telefonomat, hogy majd beírhassam a GPS-be a címet, persze pont most borzalmasan lassan töltődött be az érintőképernyős felület. Betápláltam az adatokat, majd egyszerűen elhagytam az NIS területét. Igazából… Egész végig nagyon hevesen dobogott a szívem, leginkább azért, mert tudtam jól, hogy ennek a cselekedetemnek csak rossz következményei lehetnek. Ha tényleg odamegyek, és ez kiderül, elveszítem a munkámat. Ha nem megyek oda, Minhyuk hatalmas bajba kerülhet, az a fickó kiszámíthatatlan. Amíg idegességemben alsó ajkamat harapdálva koncentráltam az útra és a forgalomra, cseperegni kezdett az eső. Észre sem vettem, hogy milyen sötét felhők gyűltek a város fölé… Mintha késő délután lett volna, annyira erőteljesen takarták el a napsugarak útját.

Ahogy a navigációs rendszer szerint már csak két percnyire voltam a célponttól, kicsit elbizonytalanodtam. Mérgemben olyan hévvel, teljesen hirtelen indultam el, hogy lehetőségem sem volt kitalálni, hogy mit fogok neki mondani. Vagy hogy mit fogok tenni, hogy megállítsam. Talán nem is hinné el nekem, ha elmondanám az igazat… Egy gondterhelt sóhajjal túrtam a hajamba, miközben lefordultam a megfelelő utcába. Hát… Megérkeztem. Görcsbe rándult gyomorral zártam le az autómat, miután lehúzódtam az út szélére a kis kertesház előtt. Ha itthon vannak a szülei… Akkor még gázabb lesz az egész…

Minden erőmmel azon voltam, hogy felülkerekedjek az izgulásomon, néhány másodpercig még a kocsimra támaszkodva vártam, az sem zavart, hogy kicsit csepergett az eső. Ez sokkal nehezebb, mint gondoltam… Úgy voltam vele, hogy legalább idáig eljutottam, ha esetleg elindulna kifelé, innen úgysem engedném tovább. Miután összeszedtem magam lélekben, sokkal magabiztosabban sétáltam oda a bejárati ajtóhoz, megnyomtam a csengőt. Az ajkaimat összeszorítva doboltam lábammal, amíg várakoztam, hogy valaki ajtót nyisson. Óráknak tűnt az az egy perc, amíg nem hallottam semmi mozgást bentről, már az is megfordult a fejemben, hogy talán elkéstem, de aztán… Egy hangos kulcscsörgés után kattant egyet a zár, majd lenyomódott a kilincs. A levegővételeimet visszafojtva, egy halvány mosollyal szegeztem tekintetemet az ajtóra, ahogy pedig kinyílt… Azt nem lehet szavakba foglalni, hogy mi játszódott le bennem. Én már annyiszor elképzeltem a találkozásunkat… Annyiszor kívántam őt látni a saját szemeimmel… El sem akartam hinni, hogy ez most tényleg megtörténik. Így élőben… Csak még gyönyörűbbnek láttam. Szóhoz sem jutottam.

- Mégis ki jött ilyen autóval… - mormogott az orra alatt, lehajtott fejjel, miközben még belebújt papucsaiba, ahogy pedig rám emelte tekintetét, szemmel láthatóan leesett az álla. Mondjuk megértem miért… Képtelen voltam visszafogni a reakciómat, így valószínűleg a leghelyesebb mosolyomat villantottam felé, az akaratom ellenére is. Istenem… Beleremegtem a közelségébe.

- Ühm, szia – szólaltam meg végül, két másodperc csendes szemezés után, kicsit meglepődött, hogy rögtön letegeztem, de őszintén szólva… Eszembe se jutott, hogy ő nem is ismer engem egyáltalán, én hiába tudom az ő legféltettebb titkait is.