Eyes On You - Megfigyelve (Monsta X Wonho x Minhyuk)

26. Rész

Olyan hirtelen történt az egész szürreális eseménysorozat. Én és Minhyuk tényleg csak megpróbáltunk kihasználni minden másodpercet, meghitten búcsúzkodtunk, nem is gondoltam rá, hogy valami baj fog történni hamarosan, pedig… A meghibásodott karkötő miatt lehetett sejteni, hogy negatív következménye lesz.

Egy pillanat alatt öt-hat fekete ruhát viselő alak szállt ki a furgonból, mi mozdulatlanul hagytuk, hogy körbevegyenek minket, igyekeztem higgadt maradni, ahogy körbepillantottam a gyanús embereken. Nem voltak még csak ismerősek sem… Fogalmam sem volt, hogy mi folyik itt, de nem akartam még jobban megrémiszteni Minhyukot, pláne nem komoly bajba keverni, így egy bíztató, halvány mosollyal biccentettem neki.

- Szállj be az autóba – utasított engem egy mély hangú férfi, karomnál fogva igyekezett mozgásra bírni.

- Mi ez az egész, uraim? – kérdeztem a lehető legtermészetesebb hangon, pedig… Borzalmasan hevesen dobogott a szívem. Egyértelműen nem NIS ügynökök voltak, nem is rendőrök, így elképzelésem sem volt, hogy mit akarnak tőlem.

- Mozgás – hagyták figyelmen kívül kérdésemet, tovább noszogattak a furgon ajtaja felé, miközben előkerült egy pisztoly is, a tarkómnak nyomódott csöve.

Ebben a pillanatban szőke szépségem a kezem után akart kapni, de a mögötte álló maszkos fickók vékony csuklóit lefogva kényszerítették mozdulatlanságra. Ezen a napon már annyi stressz ért, hogy kezdett megint felülkerekedni rajtam ingerültség, ahogy ennek szemtanúja lehettem.

- Jól van-jól van – adtam meg magam végül, ahogy a szívemnek kedves személy fájdalmas arccal nyüszögött fel az erőszakoskodásra. – De őt engedjék el, kérem – remegett meg hangom egy kicsit, ahogy egy sebezhetőbb oldalam látszott a felszínre törni. Fájt a szívem, amiért valószínűleg sikerült Minhyukot is belekevernem ebbe az ügybe, legyen is ez akármi.

Mintha elgondolkodtak volna kérésemen, perceknek, óráknak tűnő másodperceken keresztül összenéztek, összesúgtak, majd tényleg eleresztették azokat a törékeny kis csuklókat. Nem fogtam vissza valamelyest megkönnyebbült sóhajomat, egy pillanatra le is hunytam a szemeimet, abban reménykedve, hogyha kinyitom, felébredek ebből a rémálomból. De sajnos nem így lett. Amikor felpillantottam, ketten elém léptek, valamilyen szerkezet segítségével elkezdték elfűrészelni, átvágni a már működésképtelen karkötőt. A szemöldökeimet ráncolva hagytam, inkább szemeimmel próbáltam mutatni a velem szemben álló, magára hagyott kedvesemnek, hogy siessen be a házba, de… Nem mozdult el onnan. Egy pillanatra elfordult, azt hittem, végre megjött az esze, viszont továbbra sem szándékozott elmenekülni a veszély elől. Már majdnem indulatosan, felemelt hanggal akartam utasítani, hogy most azonnal menjen, mielőtt ezt megtehettem volna, végeztek a karperec eltávolításával, beültettek engem a leghátsó ülésre. Ahogy a többi ember is elkezdte elfoglalni helyét, kezdtem megnyugodni, aztán… Mégis betuszkolták Minhyukot is a mellettem lévő szabad ülőhelyre. Édesem… Annyira ijedtnek tűnt, nem is ellenkezett egyáltalán.

Hárman ültünk egy sorban, a baloldalamon lévő középkorú férfi egész úton egy pisztolyt szegezett ránk, azzal az instrukcióval, hogyha egy szót is szólunk, meghúzza a ravaszt, így csak síri csendben szorongattam kedvesem kezecskéjét. Olyan szívfájdítóan aranyos volt, hogy ő cirógatta az én kézfejemet, mintha csak azt mondaná „minden rendben lesz”…

Az út borzasztóan hosszú volt, a kivilágított kertváros után sötét utakon haladtunk végig. Soha nem láttam még ezt a környéket ezelőtt, a késői órák halvány holdfénye csak még nehezebbé tette az épületek beazonosítását. Sok-sok zötykölődés után egy kerékcsikorgató fékezéssel álltunk meg egy hatalmas épület tágas belsőudvarán kialakított parkolójában.