Lost Memories (Jikook)

1. fejezet

Jimin

A vonatút utolsó fél órájában, már úgy remegtem, mint a kocsonya. Egyszerre szerettem volna lassítani az időt, és gyorsítani is rajta, amennyire csak lehetséges.

Ahogy az utam közeledett a célom felé, egyre ritkábban keresztezték városok. A betonrengeteget felváltotta az erdők, a mezők és a hegyek váltakozása. Szöultól dél felé tartok. Már vagy ezerszer megnéztem a térképen, az elmúlt másfél évben a helyet.

Egy tengerparti kisváros, nem lakják sokan, és a legtöbb fiatal is elköltözött már onnan, a nagyobb városokba. A szüleinek egy kis hangszerüzlete van ott jelenleg. A környék kisvárosaiból járnak oda emberek. Nem a megélhetésért fogtak bele, inkább csak reménykedtek. Ott fogok dolgozni, helyesbítek kisegíteni... na jó, minimum csak útban leszek, de igyekszem majd hasznossá is tenni magam.

Ahogy meglátom a tenger körvonalait derengeni a távolban, a szívem elkezd megtelni újra reménnyel. Közben pedig hol a kétségbeesés kerülget, hol majd kiugrom a bőrömből az örömtől. El sem tudom képzelni, hogy mire számítsak, semmi tervem vagy kilátások a jövőre nézve, csak megyek a szívem után.

Ahogy a vonat lassan begurul az állomásra, már az ajtóban állok, és legszívesebben leugranék a még mozgó járműről. Lassan kinyílik az ajtó, én pedig kilépek egy számomra ismeretlen világba. Érzem a tenger sós illatát, és a hűvös szelet, ahogy lelépek a peronra.

- Jimin! – hallom meg a nevem, amire felkapom a fejem. Tekintgetek jobbra-balra, mire észreveszem, hogy ki is szólít. Szapora léptekkel megyek oda hozzá.

- Sungho, olyan jó újra látni téged! – mondom neki, miközben szorosan megölelem.

- Örülök, hogy itt vagy Jimin. De mutasd csak magad! Egy cseppet sem változtál, talán csak fáradtnak látszol. – mosolyog melegen rám Jungkook apukája.

- Igen, egy kicsit elfáradtam. – válaszolom szipogva. Jó újra látni őt. Ezenkívül lassan kezdem felfogni, hogy mi is történik.

- Na, mik ezek a könnyek? Mikor lettél ilyen kis pityergős? – kérdezi nevetve, és még egyszer magához ölel.

- Te mondod? Kérsz zsepit? – kérdezem meg, már én is mosolyogva, miközben azt a pár könnycseppet igyekszem eltüntetni, ami akaratom ellenére kicsordult a szememből.

Mikor kiderült, hogy Jungkookkal komolyabb kapcsolatban vagyok, mint azt gondolták, természetesen először sokkolta őket, ahogy az én szüleimet is. Aggódtak értünk, ami teljesen természetes egy szülő részéről. Nem álltak szembe velünk, de féltettek minket. Aztán ahogy telt az idő, és saját szemükkel látták, hogy nem holmi szeszélyről van szó kettőnk között, lassan elfogadták.

Az idő múlásával egyre közelebb kerültünk egymás családjához. Voltak közös kirándulásaink, együtt töltött ünnepek. Aztán jött a baleset. Jungkook szüleivel egymásban tartottuk a lelket, és ha lehet még közelebb kerültünk egymáshoz. Egészen addig, míg végül úgy döntöttek, hogy elköltöznek. Azóta nem találkoztam velük személyesen.

- Gyere Fiam! Menjünk. – zökkent vissza Sungho az emlékeimből. – Segítek, add csak az egyik táskát! – veszi ki a kezemből a motyómat, és miután összeszedtem magam, elindultunk a kocsi felé.

- Most pedig mesélj Jimin! Hogy vagy? Mivel foglalkozol mostanában? – érdeklődik egyből, amint beülünk a kocsiba.

- Miután bejelentettük, hogy visszavonulunk, elkezdtem dalokat írni, hogy lekössem magam. De nem igazán ment. – tör ki belőlem egy kisebb kínos nevetés. - Majd próbálkoztam a tánccal is. De az ötletek nem akartak jönni, szóval feladtam.