Lost Memories (Jikook)

4. fejezet

Jimin

- Nehéz vagy, csak egy kicsit segíts! – kérlelem, hátha ezt a pár lépést, már megtudja tenni a saját lábán, de még mindig rám támaszkodik.

Kíváncsi lennék, hogy mit csinált, amivel ennyi izmot szedett magára, nem valami pehelysúlyú, főleg akkor, ha így el is hagyja magát közben.

Még jó, hogy nem olyan nagy a város, így hazabotorkáltunk valahogy. Nem mertem vezetni, mert én is ittam, nem akarok bajt. Így nem volt más választás, mint a séta. Még jó, hogy figyeltem arra, amit mondott, hogy mi merre van, és hogy merre mentünk.

Előhalásztam a zsebemből a kulcsot és kinyitottam az ajtót. Már csak pár lépés.

- Itt van a szobád, be tudsz menni ugye? – kérdezem, de semmi válasz, csak egy halk morgás. Nem tehetem le az ajtóban. Talán nem fog emlékezni rá, ha most beviszem. Bár régebben bármennyit ivott, akkor is emlékezett mindenre. Akkor most kockáztatok.

Kinyitottam az ajtót és betámogattam őt, majd nemes egyszerűséggel ledobtam az ágyra.

- És most mit csináljak veled? – kérdezem, inkább magamtól.

Levettem a pulcsiját, a cipőjét és nadrágját. Megpróbáltam fentebb rángatni az ágyon. Több – kevesebb sikerrel. Majd betakartam és leültem mellé az ágyra.

A szobában nincs semmi különös, fehér falak, egy asztal, egy fotel, és egy kisebb szekrény.

Ahogy most, az alvó arcát nézem, olyan mintha minden a régi lenne. Amikor éjjel felébredtem mindig ezt az arcot láttam, aminél megnyugtatóbbat el sem tudtam képzelni.

Ma többször is kétségbeesetten küzdöttem a könnyeimmel. Utálom, hogy ilyen vagyok, és szeretnék erős lenni, de mellette most nem tudok. Annyira hiányzik.

Szeretnék elé állni, és mindent elmondani, hogy ki vagyok, miért jöttem és mit keresek itt, hogy segíteni akarok és csak vele lenni. Semmi más nem kell. De nem kockáztathatok egy újabb rohamot.

Amikor a baleset után magához tért, mindenkit sokként ért, hogy nem emlékezett senkire és semmire. Egyedül a szüleit ismerte csak fel, mert voltak gyerekkori emlékei. Az ő elmondásuk szerint a legkésőbbi emlék úgy 12-13 éves korából van, utána viszont semmi.

Bent voltunk nála a kórházban minden egyes nap. Meséltünk neki az elmúlt évekről, képeket és felvételeket mutattunk kétségbeesetten, de semmi hatása nem volt. Később otthon is sokat látogattuk, amikor csak az időnk engedte.

Az orvos mindig azzal biztatott minket, hogy talán, ha felszívódik teljesen a vérzés a fejében, akkor visszaállhat a memóriája, persze garanciát senki sem akart érte vállalni.

Pár hónap után már szinte betegesen igyekezett visszaemlékezni az életére. Néha derengett is neki valami, de amikor utána napokig eredménytelenül próbálkozott, a csalódottságtól ideges lett. Dührohamai voltak és többször elájult.

Egy ilyen ájulás alkalmával, miután a szülei kórházba vitték és felébredt, rá kellett jönnie, hogy még azt a pár, számára értékes pillanatot is újra elveszítette, amit nagy nehezen visszaszerzett.

Ezután döntöttek úgy a szülei, hogy elköltöznek, és megpróbálnak neki minél nyugodtabb körülményeket teremteni, és a külső, rá negatívan ható tényezőket, a minimálisra csökkenteni. Ez eleinte elég nehéznek bizonyult nekik, de ahogy mi visszavonultunk, a körülöttünk lévő felhajtás is úgy csökkent a minimálisra idővel.

És ahogy elnézem, ez annyira jól sikerült nekik, hogy teljesen le is mondott a múltjáról. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, mivel tudnám legalább egy kicsit ösztönözni, amivel kárt sem okozok.