Lost Memories (Jikook)

6. fejezet

Jimin

Reggel iszonyatos fejfájásra ébredtem, még az ébresztőm előtt. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Nagy nehezen összeszedtem magam és lefürödtem, majd ettem pár falatot. Nem igazán voltam éhes, de a gyógyszerek miatt muszáj volt ennem.

Az üzletben Sungho fogadott, amikor átmentem, hogy megnézzem, mit is fogok ma csinál. De ő azzal a lendülettel küldött vissza a lakásba, és a lelkemre kötötte, hogy ma pihenjek.

Szóval most itt fekszek megint az ágyamon, és a plafont bámulom.

Közben pedig azon gondolkodom, hogy tegnap este mit keresett a szobámban Jungkook. Mert, hogy nem álmodtam az is biztos. Óvatosabbnak kell lennem, hogy mit és hol hagyok.

Aztán eszembe jutott, hogy mivel szépen süt a nap és jó idő is van, kimegyek egy kicsit a teraszra. Mivel itt lent az alagsorban nincs ablak, így jól fog esni egy kis napfény. Magamhoz vettem a telefonom és a fülhallgatómat is, majd meg indultam kifelé.

Kint leültem az egyik napozóágyra, és ahogy gyanítottam, tényleg jól esett, ahogy az arcomon éreztem a nap meleg sugarait. Beraktam a fülhallgatót és elkezdtem keresgélni a neten. Jó fél óra múlva egy igencsak ideges Jungkook vágódott be a kert kiskapuján.

- Szia. – köszöntem neki, ahogy elvágtatott mellettem, de még csak szóra sem méltatott. Csalódottan nézegettem tovább a telefonom kijelzőjét, amiért még csak észre sem vesz. Majd jó negyedóra múlva megjelent ismét a teraszon. Leült egy székre, és elkezdett mereven bámulni.

Eleinte próbáltam tudomást sem venni az égető tekintetéről, de egy idő után kezdett nagyon idegesítő lenni.

- Szeretnél valamit? – kérdeztem, hátha megtöröm a jeget.

- Hm... nem. – válaszol, miközben a fejét csóválja, és néz rám tovább.

Látom az asztal alatt, hogy a lábával dobol a földön. Ezt mindig akkor csinálja, ha ideges. Alapesetben odamennék hozzá, az ölébe ülnék, megcsókolnám, és megkérdezném, hogy mi a baj, hogy aztán találjunk rá valami megoldást. De úgy érzem, hogy itt most ezzel a kivitelezéssel akad némi probléma.

- Ideges vagy? – kérdezem meg csak úgy simán, mást nem igazán tehetek. – Tudok segíteni?

- Nem. – vágja rá egyből. – Csak az egyetemről kerestek, hogy adjam le a munkám. Csak hogy az még mindig nincs kész.

- És nekem ehhez mi közöm? – kérdezem érdeklődve.

- Semmi. – rázza meg a fejét.

- Akkor miért nézel ennyire?

- Ezer bocsánat. - mondja, majd arrébb fordul a székkel együtt, és elkezdi bámulni a falat. Még mindig olyan gyerekes, mint régen, gondolom magamban miközben elkuncogom magam.

- És te miért vigyorogsz rajtam? – néz hátra kérdően.

- Bocsánat. Semmi, csak eszembe jutott valami. – válaszolom, majd újra a telefonom kijelzőjét kezdem vizslatni.

- Az a tegnapi videó... - kezd bele, mire felkapom a fejem és ránézek.

- Milyen videó? – kérdezek vissza gyorsan.

- Amit véletlenül láttam... - néz félre, hogy ő ugyan semmi olyat nem tett, amit nem lenne szabad.

- Véletlenül? – nézek rá mosolyogva. – Mi van vele?

- Te olyan táncosféle vagy? Vagy csak Hobbi?- tudakolja.

- Mondhatni, igen. – bólogatok. Annyira furcsa érzés, hogy most mindent el kell neki mesélnem magamról, miközben együtt táncoltunk és énekeltünk éveken keresztül. Legalább is majdnem mindent.