novellák és napjaim

Sólyom

Sólyom nem volt furcsa gyerek. Szeretett a vihar előtti széllel szemben biciklizni, álmatlanul bámulni a plafonra a tücsökzenés nyárestéken. A buszon halkan hallgatott zenét, hogy hallja, mások mit beszélnek, és délutánonként ott maradt a barátaival az iskolaudvaron — egészen addig, amíg a tanítónéni be nem hívta őket tanulni. Sólyom akkor hazament. Ugyan ő is szeretett tanulni, de soha nem a tananyagot. Mindenki azt mondta, hogy lusta, de csak elengedte a füle mellett. Ő az embereket figyelte, hogy egy-egy szó hallatán hogy rezdül a szemük, hogyan változik a hangjuk, ha összetalálkoznak a boltban a kellemetlen szomszéd bácsival. Sólyom szerette az embereket, egészen addig, amíg hozzá nem szóltak; tudta, hogy egy kicsit mindenki hazudik.
Aztán Sólyom már nem volt gyerek. És akkor már mindenki azt mondta róla, hogy furcsa. Ő pedig kibírt mindenfajta és mindenféle fájdalmat. Igaz, a fogínygyulladást nehezen kezelte: Félve szaladt az anyjához, majd csaknem sírni kezdett, mert azt hitte, hogy ki fog esni az összes foga. (Nem esett.)
A magánnyal furcsa barátságban voltak. Legjobban ahhoz lehet hasonlítani, mikor van az embernek egy borzalmasan idegesítő barátja, és néha a pokolba kívánja, de képtelen tőle elszakadni, mert nem lehet. Mert mégiscsak barátok.
Egyedül a betegségtől és a szerelemtől félt. Egyszer volt csak szerelmes Pusztaiba, de nem attól a ténytől ijedt meg, hogy Pusztai voltaképpen fiú, hanem attól, hogy ő szeret valakit, méghozzá szerelemmel. Szerencsére el is múlt a dolog. A betegségek pedig nem háborgatták túl sokszor.
Szöcske mindig azt mondta, hogy ne hallgasson másokra, ha igazán boldog akar lenni. Sólyom ezen jól szórakozott: Szöcske ugyanis napokig panaszkodott arról, amit az idegenek a háta mögött suttogtak róla — már ami áthallatszott álomvilága színes falain. Jó barátok voltak, mégis idegenek. Szöcske ismert mindent és mindenkit; percenként köszöngetett furcsábbnál furcsább figuráknak az utcán, Sólyom pedig azt sem tudta, hogy hova kapja a fejét a sok ismeretlen között. Egyszer voltak közösen éjszaka a belvárosban. Sólyom azt hitte, hogy valami óriási, fantasztikus, varázslatos, fergeteges, felejthetetlen dolog fog ott történni velük, hiszen a korabeliek mind úgy meséltek a hosszúra nyúlt éjszakákról, mintha valami csoda lenne. Egyébként az este valahol a felejthető és a borzalmas határán lebegett. Mindenki idegen volt és részeg, Sólyom még a saját barátaira sem ismert rá. Szöcske aztán lelépett valami idősebb társasággal, ő meg egyedül maradt. Nem is várta meg az utolsó buszt, az este szégyenére hamarabb ment haza. A buszmegállóba Virág kísérte ki, kétes állapotban. (Akkor vette először észre, hogy Virág túlságosan megváltozott a nyár alatt.) Találkoztak Katonával is — A Katonával! —, aki korábban Sólyom plátói szerelmeinek egyike volt. A plátói szerelmektől sosem félt, mert tudta, hogy sosem éri el őket. Nem úgy, mint a Pusztait. A Pusztait túlságosan is könnyen el tudta volna érni, pont ez volt vele a probléma. Persze azóta kiszeretett Katonából is.
Egy időben aztán cserbenhagyták a barátok, még talán önmaga is. Félt, mert azt hitte, ez már a vég: Innen már csak lefele visz a lejtő. Persze, ment az lefele is, utána meg áthajlott egy egészen elnyúló egyenesbe, aztán araszolva, de biztosan indult fölfelé — de Sólyom nagyon is örült az emelkedőnek. Egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy Szárkayval barátok lettek. Régen megesett, hogy a pokolba kívánta Szárkayt, mert túl gyerekes volt, aztán később pokolba kívánta önmagát, mert hát milyen legyen a Szárkay, ha egyszer még gyerek. A barátság addig fajult, hogy szinte többet beszélgetett vele, mint Szöcskével, meg Virággal.  Aztán Virág egyszer csak egy csettintésre eltűnt az életéből, s az üresen kongó helyére Sólyom odaültette Szárkayt. Fájt ez az ültetés, mert Virágot nagyon nehéz volt elengednie, viszont a másik oldalról meg húzta őt kettes számú Editke* (mindenki kedvenc Editkéje után szabadon), meg a félig romlott társasága. Sólyom jobban kedvelte Editkét, amíg még Annus néven futott a baráti körben, aztán Annus elkezdett megváltozni, formálódott, egyre csak nyúlt, szétesett — de úgy igazán, darabjaira — aztán a szervízben csak Editke alakúra tudták összerakni, azóta így funkcionál, többé-kevésbé utálatosan.
Sólyom aztán beleunt mindenbe és megbarátkozott magával, azóta is egészen jóban vannak. Hátrahagyott mindent és mindenkit, ami hátráltatta, és próbált a maga útján járni — igaz, néha csak botladozott, mivel ezt az utat még senki nem taposta ki előtte.

*korábbi, Editkék című novellámra hivatkozom