novellák és napjaim

káosz elmélet(em)

Lassan egy évtizede folyó megfigyeléseim alatt arra a következtetésre jutottam, hogy nem minden angyal, ami fehér. Az égiek onnan ismerszenek meg, hogy az istenek kivételével mindegyik álruhát hord. Sőt, a halandókat általában az téveszti meg, hogy az álruha ugyan azonos a karakterrel, amelyet játszanak, de mindig hagynak igazán árulkodó jeleket. Egy kis kénszagot például, miközben szárnyaikat suhogtatják, vagy patás lépteik nyomán fehér tollakat hullajtanak. Megmondták már előttem is, hogy az ördög nem kegyetlen, én megmondom azt, hogy csak kényelmetlen neki a piros ruha, amelyet a haszonlesők a szárnyai fölé szabtak. De nem minden angyal, ami fehér, és nem minden fehér, ami angyal — mondom, valamelyik piros.
Akaratlanul is megtapasztaltam az ilyen szerepjátékok árnyoldalát, hiszen én soha nem akartam olyan hirtelen profitálni, hogy le sem vetettem az előző álruhámat, mikor már elkezdtem megvarrni a másikat, végképp nem akartam másra félig foltos köntöst húzni. Persze haragudtak, ha a fordítottját én magam nem engedtem. Az egész beöltözködés egyébként nem csak az egyént hivatott elrejteni, sokkal inkább az egyén hiányát. A semmire körítéssel egyszerűbb ráhúzni, hogy valami, csak az a süket szemű nézőközönség nem látja egyedül. (Generált és be nem látott hülyeségre is sokszor mondják, hogy érzelem, melyet a másik nem akar megérteni.) Nem mondom, hogy az egész színjátékon nem szórakoztam jól, az ilyen pillanatok mindig megmosolyogtattak. Végképp, mikor az szólt rám, hogy nem illik színházban nevetni, aki késve érkezett az első felvonásra, kihagyta a másodikat, elaludt a harmadik elején és felébredve keresztbe áll a szeme. Csúnya dolog, hogy mégjobban nevettem, ilyen körülmények között az ő helyében még az is nehéz lenne, hogy megmondjam, milyen eseményen vagyok, nemhogy helyesen ítéljem meg a helyzetet. Mentségemre szóljon, én láthatóan a színpadon álltam, feladatom volt, hogy nevessek és tapsoljak a legnagyobb lehetetlenségben. Mindegy is, többet érünk azért azzal, ha az alvókat nem keltjük fel felesleges tapsikolással. A végén úgyis mind otthagytuk a bágyadt színházat, más kijáratokon ugyan. Az egyik embercsoport intellektuálisnak tűnve próbálta megfejteni, hogy mit látott, a másik, a hátsó ajtósok pedig tudták, hogy kurvára semmi érdekeset. Embereket, égieket, káoszt, amit csak a bolondok próbálnak megérteni és analizálni egy pillanatnyi bepillantás alapján. A káoszt nem érteni kell, legfőképpen nem rendberakni, hanem életben tartani. Illetve, a legokosabban az dönt, aki nem vesz részt az egész színjátékban, de a drámát semmibe venni nagyobb bűn, mint azt végignézni a színház minden egyes bársonyozott székéből, majd eljátszani minden egyes szerepét.