novellák és napjaim

a hazug

Aznap is szép tavaszi délután volt, olyan igazi filmbe illő. Azt hiszem, hogy meg is jegyezted ezt, mikor lassan sétáltunk a régi sínek között. Emlékszem, mennyire idegesítettek a hosszúra nőtt élénkzöld gazok, amiket folyamatosan kerülgetnem kellett, hogy ne gázoljak át rajtuk. Te a vállamat fogva egyensúlyoztál a sínen, és közben próbáltál velem lépést tartani. Rajtad kívül a madarak is csicseregtek, énekük betöltötte a pillanatnyi csendet, amíg elgondolkodtam egy kérdéseden. Ez volt az első alkalom, hogy nem tudtam, mit kéne válaszolni. Hogyan kéne ezt elmondanom? Egy apró kis ferdítés nem a világ vége.

Aztán válaszoltam az apró kis ferdítéssel. Mindig csak egy kicsit mondtam szebbet, mint a valóság. Nem volt rossz dolog, ha engem kérdezel, de a te véleményed most sem egyezett az enyémmel – már megszoktam.

— Hazudtál! — ordítottad nekem azon az esős napon. A cseppek csíkokban rohantak le arcunkon, ezzel megtisztítva minket mindentől. Ott álltunk egymás előtt, lelkünk meztelenre vetkőzve nyílt ki, hiába próbáltuk ócska szavakkal takargatni.

— Csak szépítettem — motyogtam magam elé, a vihar zaja szerencsére elnyomta szavaim, hiszen azonnal meg is bántam a magyarázkodásomat, ahogy kimondtam. De mégis meghallottad.

— Miért? — kiabáltál még mindig, szemedben égett a méreg tüze, s olyan vádlón néztél rám, mint még soha. Akkor is így viselkedtél volna, ha az igazságot mondom — nem is, a csúnyábbik valóságot.

Nem volt már mit megmagyarázni rajta. Nem értetted. Nem is vártam el tőled, és áldottam az esőt, ami elmosta keserű könnyeimet. Nem szóltam többet, s nem voltak ott az ócska szavak, hogy eltakarják meztelen lelkemet. Eltakarta azt a megszakadó barátságunkból fakadt hirtelen harag. Utáltam, hogy magyarázatot vársz, hogy képtelen vagy átérezni – már nem számított. Fejemet csalódottan megrázva indultam el visszafelé a síneken. Vicces, nem? Itt kezdődött el minden, s itt ér véget, mint egy klisés körforgás. A kövek keservesen csikorogtak a vizes bakancsom alatt, miután otthagytalak. A haragos vihar már bennem is tombolt, és el akartam pusztítani mindent, ahogy az eső tette a nemrég még boldogan növekvő élénkzöld gazokkal. A növények leverten hajladoztak a folyamatosan őket ostorzó esőcseppek aladt, kókadtan hajlottak át a sínen, mintha csak menekülni akarnának valahova.

Én is csak menekülni akartam, hagytam, hogy a lábaim vigyenek. Elhagytam a benzinkutat, ahol a bepárásodott ablakú autók parkoltak, és mentem arra, ahol már nem volt semmi. Egy olyan világba, amit én teremtettem magamnak az apró ferdítéseimmel. Ott nem volt semmi szép, se csúnya. Ott minden pont jó volt, azt hiszem, hogy te is ezt szeretted bennem – vagy a hazugságokban – végig. A tökéletes világot, amit a képzeletem napról napra felépített.

Miért ekkora nagy baj, hogy ez nem olyan, mint a valóság?