novellák és napjaim

tükör

Hogy mi a tükör?
Azt hiszem, a leggonoszabb teremtés a földön mind közül.

Kezem egy pillanat erejéig megáll a levegőben, majd a fürdőszobakilincsre nehezedve löki be az alacsony, íves faajtót. A párás, meleg levegő bódítóan tör a tüdőmbe, amint mély lélegzetet veszek. A kezemben tartott ruhák halmaza meging, ahogy belépek, majd a koszos pólóm gyűrött rongyként esik a lábam mellé a padlóra, nem várja meg, míg utánahajolok. Szitkozódva emelem fel a víztócsából, majd a radiátorra terítem. Ahogy a helyiségben matatok, a szemem sarkába bekúszik a velem szemben mozgolódó lány körvonala.

A tükör elé lépek, hogy jobban szemügyre tudjam venni. A tükörképem furcsa szemekkel tekint vissza rám, mintha csak keresné rajtam a legapróbb hibáimat. Észreveszem a mellkasán az apró piros pöttyöket, majd lenézek a saját testemre – apró pattanások. A lány keze a tükörben a piros foltokra csúszik, ujjait fintorogva futtatja végig a mellkasán. Halk sercegő hang hallatszik – nem bírom nézni a pöttyöt, a gyulladás egykori helyéről vékony csíkban folydogál a piros vér. A tükörképem felvont szemöldökökkel, szinte mérgesen nézi a vérző mellkasát.

– Miattad vérzem. – húzom össze a szemem, ahogy ránézek. Egy személy vagyunk, de mintha nem is hallaná, kezdi mustrálni tovább a testem. Tekintete az enyémbe fúródik, pontosabban a szemem alatti karikákra. Egész sötétek lettek a nap végére. A tükörképem elképedve tapogatja a táskás bőrt.

– Csodálkozol? – nézek rá, majd a karikákra. – Miattad nem alszom. Minden este itt állok a tükör előtt, téged bámulva. Minden este.

A lány velem szemben megint csak flegmán néz a szemembe. Végignézek rajta – a mai napon már ezredszer. Tekintetem végül megakad a csípőjén. Ő is észreveszi, hogy a hasát bámulom, oldalra fordul a tükörben, hogy más szögből is szemügyre vegye magát. Keze a derekára csúszik, fintorogva csippenti össze a nadrág fölött az enyhén kitüremkedő bőrt.

– Kövér vagy... – csúszik ki a számon, mire riadtan kapja maga elé a kezeit. – Felesleges takargatnod. – emlékeztetem arra, hogy én is pont ilyen vagyok. Legörbülő szájjal nézi tovább magát. Feje kissé oldalra billen, ahogy keresi a hibákat a közös testünkön. Szeme a haján áll meg, én is oda nézek hát.

A kócos hajzuhatag rendezetlenül göndörödik vállaira. Hajvégei helyenként szőkésebbek, töredezettebbek. Megemeli oldalt a haját, választóvonala így jobbra csúszik. Alul kicsit zsírosak a tincsei – lehetetlen. Két napja mostam hajat.

–Igénytelen. – ez az egy szó jut eszembe, ahogy ránézek. Hirtelen visszaengedi a haját, majd egy tincset a füle mögé tűr. Így egész emberien néz ki. Egy mosolyt erőltet az arcára, de ahogy meglátom a mosolyát, szája ismét legörbül. Fogsora a fogszabályzó alatt sokkal szebb, mint fél éve volt. Akkor még nem is mert mosolyogni. De annyi év előtte csálé fogsorral – a fogai ferdén koptak le. Kétségbeesetten nézem a cserepes száját, ahogy a bőr időnként megszakad rajta, majd apró piros, véres csíkok következnek. Idegesen az ajakápoló után nyúlok, hogy javítsak az egyetlen gyorsan korrigálható dolgon a tükörképemen. Felesleges – szisszenve kapom el a zsíros krémet az ajkaimtól, hiszen még az ápoló anyag is csípi a sebeket.

Nem nézem tovább a száját, a szemén akad meg a tekintetem. Pillái rövidek, és ferdén áll egy pár – már megint ki fog hullani rengeteg. Tükörképem reménykedve húzza végig ujjait a szempillákon, majd szája ismét legörbül, a mai nap már ezredszer. Ujjaira tapadt fekete, hosszú pilláit szomorúan morzsolja le a földre. A szemébe nézek. Vörös. A sarkokban megbúvó maró könnycseppeknek nem engedhetek utat – még nem.
Hátrébb lépek, hogy megint lássam teljes alakját. Felkarja hátulján elterülő ekcémás pöttyökről már tudomást sem veszek, velük születtem.

Dacosan fordulok el a falon szélesen elterülő, csalfa tükörtől, mely minden egyes mozdulatomat követi. "Ma este már nem nézek bele." – ezt minden nap megfogadom. Azt mondják, a magunknak tett ígéreteket soha nem fogjuk betartani. Úgy hiszem, igazuk van.

A forró víz égeti a fehér bőröm, mely alól itt-ott kilátszanak a lilás erek. A gőz segít elmerülni a gondolataimban, ahogy kezeim ismét a derekam köré érnek, mosolyogva forgatom meg a szemem. A tükör hazudik. Én nem vagyok kövér. A szememet mosva ujjaim rengeteg pillát érintenek. A tükör hazudik. Nem hullott ki rengeteg. A mellkasomon egy két kis dudort érzek. A tükör hazudik. Nincs tele kelésekkel az egész.

Ahogy kilépek a zuhany alól, mosolygok, ahogy a tükörbe nézek. A tükör ismét hazudik. Mások nem így látnak engem.