novellák és napjaim

a baj

Egy szobában ülök, teljesen egyedül, s hallgatom a saját ütemes szívverésem. Hiányoznak, mindenki hiányzik. Régebben volt társaságom, a boldogságom, a dühöm, a keserűségem, ám mostanában eltűntek, s így vált ijesztően üressé a szoba.

Kopognak.

– Bejöhetek? – kérdezed kintről.

– Ne tedd. – válaszolom halkan, s tudom, hogy hallod. – Te nem tartozol ide.

Látom, ahogy kezed a kilincsre nehezedik, s hezitálás nélkül benyitsz, pedig tudom, hogy hallottad az ellenkezésem. A régi ismerősöknek örülni szoktak, nem? Én nem örülök neked – nem is tudnék, hiszen elvetted a boldogságom. Elvettél mindent, amim csak volt, és én csak csendben ültem itt a körülöttem egyre növekvő ürességben, várva, hogy mikor tűnsz el végre. Nem tetted. Csak piszok módon megloptál, holott neked tilos lenne ide belépned.

– Hiányoztam, ugye? – kérdezed, ahogy letörlöd az első kibuggyanó könnycseppet az arcomról. – Hiszen olyan egyedül vagy...

– Miattad. – ütöm el magamtól a kezed, próbállak ellökni, bár mindig ez az a pont, ahol elvérzem.

Most miért történne másképp? Karmaidat a vállamba szúrod, s borzalmas testeddel átölelsz, elzárva minden menekülőutamat. Közben suttogsz valamit – bár nem értem – érzem a hozzád tartozó rossz érzést felfele kúszni a torkomban, szavaiddal hozzám láncolod magad, ki tudja, hogy mennyi időre.

– Mentsetek meg! – sikítom hang nélkül, de te még így is befogod a szám, mint midnig, és ismét a fülembe suttogsz.

– Hé, miért kiabálsz? Hiszen minden olyan tökéletes. – nevetsz fel, azzal a száraz, undorító nevetéseddel. Tudod jól, hogy utálom, éppen ezért adsz hangot ennyiszer örömödnek. Milyen kár, hogy neked a kínzásom ad örömöt. Érzem testedet, ahogy lassan beleolvad, belekúszik az enyémbe, s ott, az elmémben tábort rak – talán örökre.

– Add vissza őket. – suttogom én is, és már nem látok mást, csak téged, meg a veled járó fekete űrt.

– Nincs rájuk szükséged. Csak én kellek neked. – mondod, majd egy megpecsételő bűnös csókot lehelsz a nyakamra.

Dörömbölnek. Valahol kívül a világomon – a világunkon.

– Mi a baj? – hallom a tompa hangot, mely olyan idegen számomra, mint még soha semmi.

– Ez a baj. – mondom, ahogy rád nézek hátrafordulva. Az arckifejezésed kihívó, a szád mosolyra görbül, arra kényszerítesz, hogy pontosítsak. Ismét a szemedbe nézek, s nem is a kinti alaknak, hanem neked mondom. – Ő maga a Baj.