novellák és napjaim

széndarabok és szörnyek

[a novellát a fenti zene mellett írtam, szerintem emellett sokkal jobban átjön a hangulata]

Sötét van. Az ágyam közepén ülve félénken gyűrögetem a takaróm sarkát. Nem tudom, miért nem félek a közeledben, talán mert már egy pár éve mellettem vagy minden este. Azt hiszem, te vagy a kedvenc kis szörnyem. Tükröt tartasz elém, ha kell, megmutatod a valóságot, ha kell, és még az elvarázsolt világomból felébresztő pofonokat is megkapom tőled – ha kell.

– Ezt most mindenki csak egy metaforának venné. – dörmögöd, majd körém fonod a ködszerű jeges karjaid. Már nem félek, sokkal inkább megnyugszom. Felveszem a magam mellé leejtett jegyzetfüzetet, és a széndarabbal szinte rajzolom a betűket a lapra. Nem látok, és nem is kell látnom, mit írok. Ezt a füzetet még soha nem vettem a kezembe nappal.

– Senki nem venne téged metaforának. – fordulok hátra hozzád, hogy a két fekete csíkba meredjek, amiket te a szemeidnek csúfolsz. Mondjuk így is gyönyörű vagy. – És ezt senki nem fogja elolvasni soha.

Nem válaszolsz, csak jéghidegen füstölgő kezeiddel a hajamba túrsz, mire én megborzongok. Nem fázom, ez valami más érzés. Sokkal inkább magával ragad a földöntúli felderíthetetlen világod titokzatossága. Nem tudom, hogyan, vagy honnan jutottál végül hozzám, de mostmár semmi pénzért nem engednélek vissza oda – egyedül biztos, hogy nem.

Halkan elneveted magad – a francért olvasol mindig a gondolataimban – mire megböklek, hogy fejezd be. Még mindig nevetsz, azon a gyönyörű, földöntúli halálsikolyra emlékeztető hangodon. Mostmár megszoktam, de emlékszem, az első napjainkban még bántotta a fülem minden egyes mondatod. Most te böksz sértődötten az oldalamba – még mindig nem másztál ki a fejemből, és folyamatosan turkálsz a gondolataim között.

– Én szóltam, hogy fejezd be! – nevetek rád, de te még próbálod a csak félig bőrrel borított koponyádon tartani a sértődött arckifejezést.

– Nem tehetek róla... – temeted fejed a nyakamba. Tudod, hogy a külsődön gondolkozom.

– Ha már szó szerint is az agyturkászom vagy, – veszek fel egy komolyabb hangsúlyt – akkor miért nem érted, hogy én szépnek látlak?

Megint felnevetsz, a csikorgó torokhangba beleremeg az ablak. Nem válaszolsz, csak lassan kiveszed a kezemből a füzetet, és átölelsz a jegesen folytogató kezeiddel, majd mindketten a kinti éjszakába meredünk – pontosabban te, én az arcodat is pásztázom néha.

A két vékony koromfekete szemedben tükröződik az ezüstös telihold fénye, te pedig teljesen megbabonázva nézed az óriás gömböt, mely úgy halad az égen, mint egy lassú üveggolyó. Körülötte lágyan suhannak a szürke bársonyfellegek, látványukra a derekam köré fonódó kezeidre nézek – teljesen olyan, mint a sötét égi felhők.

Honnan is jöhettél te? Kiskoromban soha nem láttalak, aztán fokozatosan beléptél az életembe, először a sűrű köd, a jeges hideg, a két fekete szempár, majd te magad. Emlékszem arra a pillanatra, mikor először megszólaltál – azt hiszem, azon a napon történt, mikor végleg eldöntöttem, hogy elrakom a szekrénybe a játékbabám – amikor vége lett a gyermekkoromnak.

Mond csak, édes bűntudatom! Honnan jöttél te?