novellák és napjaim

elmémről III.

Hogyan lettem gondolkodó

Hallottam, hogy csak az lehet ezen a földön igazán boldog, aki egy kicsit megbolondul. Az épeszű ember mindig csak a valóságot látja. Azt, ami tényleg van, fogható, létezik, meg amit mások is érzékelnek. Aki csak egy kicsit is bolond, tudja igazán, hogy milyen szép világok vannak a valódin kívül. Látja azt is, ami nincs, és ezáltal tudja igazán megérteni azt, ami van. És a legjobb ezekben a bolond-világokban az, hogy ezer féle létezik belőlük, mint sok-sok kis mátrix. Tudniillik a valóságban mindig azt untam — megbolondulásom előtt —, hogy csak egyetlen egy van, ami ugyanolyan. Én pedig minden nap más vagyok, hát hogy élhetnék egy olyan világban, ami nem változhat minden nap velem együtt, az én kényem-kedvem szerint? A választás hiánya, a megváltoztathatatlan mindig is felkavart. Persze, néha a saját világaimat is felforgattam, borzasztó amorf tekervényeket csináltam belőlük. Miért? Mert mindig is vonzott a mese. Aztán felnőtt, és irodalom vált belőle. Irodalomból sem azt kell olvasni, amelyben szép a történet, ami után bágyadtan nyugovóra lehet térni, amely csak a jó érzéseket nem altatja el. Azt kell olvasni, ami felzaklat, ami megingatja a világba vetett hitedet, ami megkérdőjelezteti veled a létezést, az életedet, a valóságot. Azt kell olvasni, ami felemészti a józan gondolatot, hogy helyében csak valótlan ábrándokat hagyjon egy olyan jelenből, amely nem ebben az idősíkban él. Talán, ha receptre kéne írni a megbolondulást, akkor ilyen betegtájékoztatót adnának mellé. A gyógyszer szemen át bejuttatandó, az agyban szívódik fel és a tudatalattiban hat igazán. Könyvnek hívják, igazán jó könyvnek. Nem az, amelyik éppen otthon volt az ember polcán, meg ami legelöl volt a kirakatban. Viszont a világháborút és forradalmat átélt nagymama polca már ideális gyógyszertár lehet — az igazán rossz idők szülik az igazán jó elméket. Akkoriban az ember csak a gondolataiba kapaszkodhatott, minden létező, minden megfogható szertefoszlott és összeomlott. A többit szétlőtték. Egyedül a gondolat maradt, a más világokba vezető út. És aki egyszer beleszeret a másvilágba (szó szerint), az nem bírja ki az életet irodalom nélkül — a régi polcokon kerestem tehát. A könyvek régi, kék tintával írták bele magukat a tudatomba, olyan fajta tintával, amelyet nem lehet kimosni. Olyan világokat írtak bele, amelyek nem léteztek, és én néha megijedtem, mivel soha nem láttam még mást a valóságon kívül. A könyvek elszabdalták előlem a realitást, és egy idő után nem vágytam arra, ami az orrom előtt volt. Arra vágytam, amit nem láttam, amit a tudatomba írt szavakból össze tudtam rakni. Aztán szépen lassan kifejlesztettem a képességet, hogy magamtól lássak valótlan világot — tehát egy cseppet megbolondultam. Bár, íróként nem is bánom. Én magam is könyveket akartam alkotni, de nem akármilyeneket. Olyan könyvet akartam, amelyek mások tudatába írni tudnak. Elindultam hát, kezemben a tollal, amely még igen halványan fog. Tán ha majd bolondabb leszek, kékebb lesz a tintája. Világaim útvesztőjében eltévedek, és megkeresem azt a csodaszert, amely képes beszínezni a tintát — ha a tudatom leghátuljából kell is megszereznem.