✅My immortal love... [Jonghyun/Taehyun ff]✅

1.

Ez volt az ötödik alkalom. A bölcs öregek azt mondták, majd jobb lesz, idővel enyhülni fog a fájdalom, de az igazság az, hogy egyre csak rosszabb lett. Egyre nehezebb lett a lépéseket megtenni a sírod felé és a neked szánt virág csokor ólmos súllyal nyomta karomat. A könnyeim nem törtek felszínre, csak a mélyben gyűltek és várakoztak a megfelelő pillanatra. Arra az alkalomra, ami talán nem jön el soha... Amikor az emberből kiszakad egy jó hangos zokogás akkor megkönnyebbül, talán kicsit meg is nyugszik, de ez a megváltás számomra sosem fog eljönni. Az én sós cseppjeim csak időnként lassan kicsordultak a szememből, vagy csendben fojtogattak... Bárcsak tényleg beléjük fulladhatnék.

Nagyot sóhajtva sírod elé ülök és szépen gondosan elrendezgetem a virágokat rajta. Fájdalmas mosollyal nézem a fotódat, miközben a lelkem kicsit megpihen gyönyörű arcod láttán.
-Boldog születésnapot szerelmem... - suttogom csak úgy a semmibe, hisz jól tudom már, hogy a hozzád intézett szavaimra soha többé nem jön felelet. - Mondanám, hogy megint egy évvel öregebb lettél de az igazság az, hogy megint egy évvel távolabb kerültél tőlem. - A hangom elcsuklik, ahogy ezeket kimondom és könnyeim nyeldesve nézem a sírt ami földi maradványaidat rejti magában. Annyi ember próbál meg öngyilkos lenni nap mint nap, hál istennek sikertelenül... Miért pont te lettél az akinek anno sikerült? Nincs igazság...

Nem kívánom senkinek a halálát, félreértés ne essék! Én inkább azt kívánom, hogy soha senkinek ne sikerüljön az öngyilkosság... Tudom ez önző kérés, hiszen aki a halálba menekül okkal teszi, azért mert szenved a Földön. Miért nem voltam jobb társad? Hogy nem vettem észre, hogy ekkora a baj? Megérdemlem, hogy fájjon, megérdemlem a büntetést hiszen pocsék barátnő és menyasszony voltam... Hogy nem vettem észre az édes mosolyod mögött rejlő gyötrelmet? Hogy nem hallottam meg a néma sikolyaidat? Hogy nem szúrtam ki a szavaid mögött rejlő segély kiáltásokat? Hogy lehettem ilyen ostoba...?

Felhúzott térdeim ölelve meredtem magam elé, miközben lágyan ringatóztam. Kívülről biztos úgy néztem ki mint aki frissen szökött a diliházból, de nem érdekelt. Nem érdekelt semmi...
-Lehet más irányból kéne néznem a dolgokat Jonghyun? - sóhajtottam fel, majd esetlen mozdulatokkal megpróbáltam rendezni csapzott hajkoronám. - Minden nap egyre távolabb leszek a perctől, mikor utoljára láttalak... De minden egyes másodperccel egyre közelebb kerülök a halálhoz. Tudod ez mit jelent? - mosolyodtam el fájdalmasan, miközben lágyan végig simítottam a fényképeden. - Hogy egyre közelebb kerülök hozzád is...

Berögzült mozdulatokkal újra és újra megsimogattam a fotódat, miközben szüntelenül beszéltem hozzád. Hittem benne, hogy bár választ nem kapok, de te minden feléd intézett szavamat hallod, így szinte mindig úgy beszéltem hozzád mintha még mindig élnél.
-Tudod mit mondanak az okos emberek? Hogy csak az hal meg igazán akit elfelejtenek... Szóval te valójában még élsz, csak egy távolabbi országba költöztél. - Kapkodva megtöröltem a szemeimet a pulcsim ujjával, majd hitetlenkedve megráztam a fejem. - Nevetséges... Jöhetnek a sok idióta közhellyel, meg a vigasznak szánt maszlaggal, a csúf igazságot nem tudjuk gyönyörű hazugsággá színezni. Ugye kedvesem? Az egyetlen amit elhiszek az az, hogy mindig hallasz engem és egy szép napon újra találkozunk.

Sziasztok kis babáim! Hát itt vagyok megint és hoztam nektek egy új ficit aminek az alap ötletét MinSugaHUN találta ki. (A borítóért is külön köszönet életem! 💕)

Eredetileg os lett volna, de úgy voltam vele, hogy ez az ötlet megér egy külön könyvet... 🥺

Fogadjátok sok szeretettel, remélem elnyeri a tetszéseteket!

Szeretettel: Raven. 💜

(Ha sokatoknak ismerős a könyv, az azért van mert egyszer már volt kint, csak nem volt erőm folytatni... De kedves feleségemnek hála itt van újra, befejezve és feljavítva.)