✅My immortal love... [Jonghyun/Taehyun ff]✅

12.

Azt sem tudtam,  hogy hol kezdjem... Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondjak, vagy csináljak. Legszívesebben sikítva-zokogva szaladtam volna ki a világból, de ehelyett ott ültem a nappalim közepén, egy olyan fiú mellett, aki az elvesztett szerelmemre emlékeztetett. Micsoda elbaszott, nyomorult szituáció. Törökülésben ültem, majd az egyik lábam felhúztam és a fejem a térdemre hajtottam. Csak meredtem magam elé a semmiben, miközben azon agyaltam, hogy talán meg kéne szólalnom.
-Bulmyeol... - suttogta a nevem Taehyun, olyan könnyedséggel és olyan puhasággal, mintha a legkedvesebb személy lettem volna számára a világon. Tekintetem lassan az idolra emeltem és ahogy őzike szemeivel kétségbeesetten nézett rám, képtelen voltam nem mosolyogni. Annyira ártatlan és olyan gyermeki volt.

-Igen Terry? - kérdeztem csendesen, mire a fiú bátortalanul kinyújtotta felém a kezét és végig simított a hátamon. Lassan közelebb húzódott hozzám, mintha egy vadállatot akart volna megszelídíteni, én pedig ösztönösen a mellkasára hajtottam a fejem. Egy picit még ficánkoltam, amíg találtam egy kényelmes pozíciót, majd karjaim a dereka köré fontam  és úgy fúrtam a fejem a nyakába. Szemeim lehunyva mélyeket lélegeztem az  illatából és egyszerre voltam végtelenül békés és felzaklatott.  Elmondhatatlanul jól esett a közelsége, miközben a szívem majd' meg szakadt. Nem csináltam semmi rosszat, semmi elítélendőt... Még is a világ legmocskosabb emberének éreztem magam, ahogy ott pihegtem Taehyun mellkasán.

De valamiért a nyugodtság érzése nagyobb volt... Szinte már hatalmas.

Lassan elhúzódtam a fiútól és bár sírni lett volna kedvem,  ajkaim mégis apró, bizonytalan mosolyra húzódtak. Másodpercekig csak néztem, gyönyörű arcát és a hasonlóság ellenére egyre több különbséget fedeztem fel. Ennek hála a lelkem dúló vihar picit csillapodni látszott. Valószínűleg idővel tényleg képes leszek teljesen elvonatkoztatni Jonghyuntól... Talán hamarabb, mint gondolnám.
-Jól vagy? - kérdezte csendesen, majd megrázta a fejét. - Ne haragudj, ez hülye kérdés volt.
-Nincsenek hülye kérdések, de nem igazán tudom, hogy vagyok - feleltem somolyogva és újra törökülésbe helyezkedtem. - Még magamban sem tudom lerendezni, hogy mit is érzek tulajdonképpen... Megfogalmazni meg főleg nem vagyok képes. - Taehyun egy hümmögéssel reagált, majd idegesen az ujjait kezdte el babrálni. Látszott rajta, hogy kínban volt és szerettem volna segíteni rajta.

Finoman megérintettem a kezét, mire rögtön rám kapta a tekintetét. Szemei olyan furán csillogtak, mintha csak pillanatok választották volna el attól, hogy sírva fakadjon.
-Annyira idióta voltam Yeol - fújtatott dühösen. - Sőt, inkább egy igazi seggfej. - Csodálkozva hallgattam önmarcangolását, de valahol megértettem őt. Együttéreztem vele, hiszen én is egy önvádló időszakon mentem keresztül... Csak velem ellentétben Taehyun nem csinált semmi rosszat, azon kívül, hogy félreértett egy nagyon egyértelműnek tűnő szituációt. Ezzel szemben én épp arra készültem, hogy tovább lépjek életem szerelmén és végleg elengedjem őt...
-Ha attól félsz, hogy esetleg haragszom rád, akkor tudnod kell, hogy nincs így! - mondtam szelíden és óvatosan letöröltem kibuggyanó könnycseppjeit.

A fiú csendesen sírdogálni kezdett, én pedig gyorsan beszaladtam a szobámba, hogy vigyek neki papírzsepit. Mikor a kezébe nyomtam és a fejét felemelve rám nézett a szívem majd' megszakadt a látványtól, annyira elveszettnek tűnt.
-Köszönöm - motyogta hálásan, majd sietve kifújta az orrát. - Na, tessék! Most is én sírok, pedig én voltam az aki átgyalogolt mások lelkén - nevetett fel keserűen. Leültem a fiú mellé és a vállát átkarolva vigasztalni kezdtem. Óvatosan kisöpörtem a szemébe lógó szőke tincseit és ahogy puha hajához értem kellemes borzongás futott végig rajtam. Örökre eltudtam volna veszni abban a pillanatban...
-Se én, se Taemin nem haragszunk rád - köszörültem meg a torkomat és abbahagytam a  frizurájának a piszkálását.

Miért érzek mindig ellenállhatatlan késztetést arra, hogy hozzáérjek...?

-Most már nyugodtan lehetsz velem őszinte Yeol, Taemin mindent elmondott... - hadarta, majd hirtelen elhallgatott. Olyan volt, mintha nem merte volna kimondani a nevét.
-Jonghyunról? - kérdeztem fájdalmasan mosolyogva, mire Taehyun egy aprót bólintott. - Nézd Terry, ő nem Voldemort... Nyugodtan ki mondhatod a nevét! - És lám itt van a régi Bulmyeol, aki idióta filmes utalásokkal próbálja meg oldani a feszültséget... De a hülyeségem kifizetődő volt, ugyanis az idol száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el.
-Annyi mindent szeretnék mondani és kérdezni.
-Hát tedd meg! - biztattam mosolyogva. - Mi akadályoz meg benne?
-A félelem, hogy ismét megbántalak téged...

Őszinte volt, nem drámázott. Abból, ahogy rám nézett tudtam, hogy tényleg így gondolja és cseppnyi teátrálisság nem volt benne. Az érzései és az aggályai, pont olyan valósak voltak, mint az enyéim. Sajnáltam őt ezért, mert nagyon jól tudtam, hogy mennyire képes szorongani az ember azoktól az emócióktól. Felszerettem volna oldozni ez alól, de mit csinálhattam volna még, ha egyszerűen előbb hitt a negatív belső hangjának, mint nekem...?
-Sajnálom a múltkorit - törte meg a csendet hirtelen. - Szeretném jóvá  tenni valahogy.
-Már megtetted - mosolyogtam rá biztatólag.
-Mivel? - kérdezett vissza megszeppenve és olyan döbbenettel nézett rám, mintha két fejem nőtt volna.
-Azzal, hogy idejöttél és nyíltan beszélsz az érzéseidről.

-Igaza volt Taeminnek - mosolyodott el lágyan, majd közelebb húzódott hozzám és körém fonta a karjait. - Nincs nálad nagyobb szívű lány az egész világon... - Szavai egyszerre melengették meg a lelkem és hatoltak hideg pengegént a szívembe. Hogy tarthat engem annak, hogy lehet rólam ilyen jó véleménnyel, miközben már tudja a történetem? Hagytam valakit meghalni... Valakit, aki a mindenséget jelentette számomra, aki úgy szeretett engem, ahogy mást még nem szerettek ezen a Földön. Meg kellett volna mentem Jonghyunt, de túlságosan önző voltam ahhoz, hogy észrevegyem mire készült. Gyötört a bűntudat, szinte felemésztett. Pokollá tette a minden napjaimat és nem engedett vasmarkai közül még ennyi év után sem.

És ez sokkal jobban hozzá láncolt Jonghyunhoz, mint a szerelem...

Elvesztettem a kontaktot a külvilággal, teljesen kikapcsolt az agyam és arra eszméltem fel, hogy Taehyun nyakát átölelve hangosan zokogok. A fiú nem szólt semmit, csak lágy mozdulatokkal simogatta a hátam, miközben a másik kezével erősen szorított magához. Elakartam húzódni tőle, menekülni támadt kedvem, de egyszerűen képtelen voltam rá. Csak lógtam a karjai közt, mint egy szerencsétlen rongybaba és kisírtam minden bánatomat. Hogy csináltad ezt Taehyun...? Miféle varázslatnak vagy a birtokában? Az egészben az volt a legijesztőbb, hogy a fiú még csak meg sem erőltette magát. Nem próbált meg kinyitni, egyszerűen csak ment minden magától és ez számomra több volt, mint félelmetes. De olyan jó volt szinte elveszni  az ölelésében...

Kapkodva letöröltem a könnyeimet és  a zsebemben zsepi után kezdtem el kutatni. Miután nem találtam egyet sem, halkan motyogva elnézést kértem Taehyuntól és szabályosan kirohantam a fürdőszobába. Az ajtót szinte becsaptam magam után és ösztönösen kulcsra zártam, mintha ezzel  kitudtam volna zárni az érzéseimet. De azok sajnos nem a falap túloldalán voltak, hanem bennem... A szívemben, a lelkemben, a fejemben és ezeket sajnos nem tudtam kirekeszteni. Haragudtam magamra és az egész világra... Én kértem a jelet, hogy mit kéne tennem, merre kéne elindulnom és most, hogy megkaptam mégis képtelen voltam tovább lépni.

Vagy inkább csak nem mertem fejest ugrani az ismeretlenbe...?