✅My immortal love... [Jonghyun/Taehyun ff]✅

5.

Mindig is tudtam Taeminről, hogy megbízható srác és állni fogja a szavát, de nem gondoltam volna, hogy a történtek után tényleg nem fog keresni. Miután a szakik felszerelték az ajtómat Minnie elvitt ebédelni, haza fuvarozott és rohant próbálni. Na jó... Keresni keresett, mert minden nap irkáltunk egymásnak, de nem hívott fel, nem törte rám az ajtót és nem kért találkozót sem. Nem erőltette azt sem, hogy találkozzak a többiekkel, teljesen az én kezemben volt a gyeplő és ez elmondhatatlanul melengette a szívemet. Tudtam, hogy nagyon nehéz neki ez a szituáció, hiszen pár éve elválaszthatatlanok voltunk... Mindent elölről kell kezdenünk, csak ez most sokkal nehezebb, mint amikor megismerkedtünk. Jonghyunnal együtt egy picit mi is meghaltunk.

Olyan voltam mint az oroszlán, akit az idomárja megpróbál megszelídíteni és időnként úgy gondoltam, hogy Taeminnek még egy vadállattal is egyszerűbb dolga lenne mint velem... Úgy éreztem magam, mint akinek meghasadt a tudata. Szerettem volna változtatni, megint boldog lenni, önfeledten nevetni és együtt lógni a srácokkal, de valami meggátolt. Olyan volt, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell "normálisnak" lenni. Cirka 5 éve önkéntes remeteségbe száműztem magam és teljesen megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel, aki egy kicsit is rá emlékeztetett... Megrekedtem a gyász folyamatában és amíg én a saját sebeim nyalogattam, észrevétlenül elrepültek mellettem az évek. Vajon van még olyan rokonom, barátom aki hajlandó lenne velem szóba állni, vagy sikeresen mindenkit elmartam magam mellől?

-Mi a baj velem Jonghyun? - suttogtam a lakás csendjébe, miközben leültem a kanapéra a reggeli kávémmal a kezemben. Szemeim végig vezettem a kandalló párkányán található fényképeken és akaratlanul is elmosolyodtam. Bár az életemből mindenkit kizártam, de a fotójuk érintetlenül állt, pont ott ahová az én szerelmem tette. Az otthonunk mindenhol magában hordozta Jonghyunt és nem csak azért mert 3 éven át éltünk együtt itt... Ez eredetileg teljesen az ő lakása volt, mikor megismerkedtünk ő már félig meddig itt élt és nagyon remek munkát végzett a berendezéssel. A bútorok, a dekorok, a falak színei mind azok voltak, amiket még ő választott.

Lassan felálltam a kanapéról, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a fényképeket. Lehet hihetetlen, de hiába voltak mindig is szem előtt, nem néztem meg minden nap. Soha nem érintettem meg őket, hiszen ezeket Jonghyun tette oda és féltem, hogy esetleg meglököm, leverem a kereteket. Amilyen szerencse csomag vagyok joggal tartottam ettől... De most valamiért ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy finoman végig simítsak rajtuk.
-Emlékszem... - motyogtam sírástól elfúló hangon. - Az összes képre, az összes veled töltött pillanatra. Olyan élesen, mintha csak tegnap történtek volna. Nagyon hiányzol...

Ahogy az ujjam az egyik közös képünket körbeölelő kerethez ért hirtelen kirázott a hideg. Testem átjárta egy kellemes, ismerős bizsergés, egy olyan érzés amit csak az ő közelében éreztem. Annyira melegem lett, hogy azt hittem pillanatokon belül spontán öngyulladok és képtelen voltam másra a bárgyú vigyorgáson kívül, ahogy a fotónkat bámultam. Azt a melegséget, azt az energiát éreztem amit az ő érintése volt csak képes felébreszteni bennem. Szerettem volna egy pillanatra elhinni, hogy ez az illúzió valós és azért érzem mert ott volt velem... De tudtam, hogy ez lehetetlen, mégis egy kis hang azt súgta, hogy Jonghyun egy része örökké velem marad. Szorosan behunytam a szemem és hagytam, hogy a képzeletem vissza vigyen oda, ahol még minden rendben volt...

"-Baby, nézd miket vettem - lépett oda hozzám hirtelen Jonghyun. Olyan gyermekien izgatott volt, hogy képtelen voltam elhinni, hogy tényleg egy 27 éves férfivel vagyok együtt.
-Ne kímélj - forgattam meg a szemem, felkészülve arra, hogy már megint valami fölösleges, nélkülözhető baromságot hozott haza.
-Ezt figyeld - toporgott egy helyben, majd elővett egy hatalmas képkeretet, amiben az egyik közös képünk volt, Rooval kiegészülve.
-Úristen... - suttogtam könnyes szemmel, arcomon levakarhatatlan vigyorral. - Ez eszméletlenül édes Hyun! Van több is? - tettem fel a költői kérdést, miközben már nyakig turkáltam a kedvesem kezében lévő zacskóban."

"-Ez őrültség Jonghyun - ráztam meg a fejem teljesen lesokkolva, miközben óriási szemekkel bámultam az előttem féltérdre ereszkedett szerelmemre.
-Tudom, egy őrült vagyok... Ráadásul őrülten szerelmes vagyok beléd - vigyorgott édesen, de tekintetében igazi elszántság csillogott. Ismertem már annyira, hogy ha valamit a fejébe vett, akkor nem volt se ember, se Isten ki az útjába állhatott volna.
-Biztos, hogy ezt akarod? - kérdeztem félénken, majd tétován felé nyújtottam a kezemet.
-Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos - válaszolta végig a szemembe nézve, mialatt felhúzta az ujjamra a gyűrűt. - Szeretlek Bulmyeol! Örökké szeretni foglak."

Sziasztok drága olvasóim! Tudom ez a rész most nem lett valami hosszú, de igyekeztem annál tartalmasabbra írni. 🙂

Időnként felbukkannak majd a könyvben ilyen "töltelék" fejezetek, amiknek az a céljuk, hogy kicsit jobban megismerjétek a főszereplő lányt, a múltját, az érzéseit és a benne lezajló gyászfolyamatot. 💕

Remélem nem unjátok eddig a könyvet, ígérem hamarosan úgy beindulnak a történések, hogy nem győzitek majd kapkodni a fejeteket! 😉

Szeretettel: Raven. 💜