✅My immortal love... [Jonghyun/Taehyun ff]✅

17.

Kifejezetten nem vagyok haragtartó típus, főleg ha számomra olyan fontos emberektől van szó, mint pl Taemin. A matracos incidenst pár nap múlva megbeszéltük és mind a ketten igyekeztünk minél előbb elfelejteni a történteket.

Nem szívesen vallom be, de szükségem van arra az átokfajzatra az életemben... Sokkal könnyebb lett minden, mióta ismét a mindennapjaim része. Egyszerűbben veszem az akadályokat, nem tűnik annyira szürkének a világ, enyhült a magányom, sokkal többet nevetek és mintha a megrekedt gyászolásom is elindult volna. Szóval szebb lett a világ, de ezt soha sem fogom Minnienek beismerni, a végén még elbízza magát a szarházi. Így is az agyamra megy, hogy egyfolytában Taehyunnal nyaggat...

Mint jó "kis testvér" elkövettem azt a hibát, hogy beszámoltam a bátyámnak a közelgő találkozónkról. Az a nem normális telebeszélte a fejem, hogy a fiú valójában randi meghívásnak szánta a dolgot, de én makacsul kötöttem az ebet a karóhoz, hogy csak simán elhívott a MAMA díjátadóra és utána bulizni.

Bár valamiért kezdtem én is reménykedni, hogy randizni hívott...

Taemin visszatérése és Taehyun betoppanása az életembe fenekestül felforgatott mindent, de az igazság az volt, hogy kezdtem élvezni ezt. Kifordították a világomat a sarkaiból és engem is a monoton hétköznapokból. Persze sok könny, fejfájás és bosszúság járt velük együtt, de összességében több volt a nevetés, vidám pillanat és a szép emlékek szerzése. Nem volt elhanyagolható az sem, hogy mindkét fiúra számíthattam a bajban és bármit megtettek volna azért, hogy mosolyogni lássanak.

Tulajdonképpen szerencsés voltam, másoknak egy ilyen ember sincs az életükben, nekem pedig kettő is jutott. De olyan jó lett volna, ha nem árnyékolta volna be az életem és minden emberi kapcsolatom a gyász. Ideje lenne elengednem Jonghyunt, hisz nem élhetek halálom napjáig folytonos bánatban...

Ideje megtanulnom élni, nem csak létezni.

Szemügyre vettem a tükörképem, miközben magamra pakoltam egy hidratáló maszkot. Még csak 25 éves voltam, de a tekintetemben annyi fájdalmat csillogott, hogy az egy kisebb falunak is elég lett volna. Nem szerettem magam sajnáltatni, de az évek mély nyomot hagytak az arcomon. Szerettem volna ismét önmagam lenni... Az a boldog, önfeledt csitri, aki 2017. december 18 előtt voltam. Teljesen eltűnt az a huncut fény a tekintetemből és annyira vissza szerettem volna kapni.

A szemeim lassan könnybe lábadtak és nagyon igyekeztem nem sírva fakadni. Alig egy órám volt hátra az indulásig és nem lett volna szerencsés vörös, felpuffadt szemekkel megérkeznem a díjátadóra. Baromira izgultam, hiszen évek óta mégis csak ez volt az első nyilvános szereplésem és őszintén reméltem, hogy már elfelejtettek azóta az emberek.

Halkan dúdoltam tovább, miközben egy visszafogott sminket vittem fel az arcomra, majd tincseimet laza hullámokba sütöttem. A választásom egy púderrózsaszín ruhára esett, ami enyhén dekoltált volt, alul tüllös szoknyarésszel. Hosszú fekete szövet kabátot és egy fekete magas sarkút vettem még fel, majd elindultam a parkolóba, ahol Taemin már várt.

Arca rögtön felderült, ahogy meglátott és kiszállt a kocsiból. Üdvözlésként egy puszit adott az arcomra, majd finoman megpörgetett a tengelyem körül.
-Ezt nevezem! Kíváncsi vagyok mennyire csíped ki magad, ha randira készülsz - vigyorgott fülig érő szájjal, mire finoman vállba bokszoltam.
-Te is nagyon csinos vagy - mondtam, miután tetőtől talpig végig mértem az öltönyt viselő idolt. Taemin kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, majd a fejével intett, hogy szálljak be.
-Na indulás, különben még a végén elkésünk!