✅My immortal love... [Jonghyun/Taehyun ff]✅

16.

Tüntetőleg a kanapéra költöztem, bár ezzel csak magammal basztam ki. Nem volt erőm a történtek után az ágyban aludni, de ahhoz se, hogy felemeljem a seggem és elmenjek új matracot venni. Azt hiszem ezt hívják patthelyzetnek?

Taemin tegnap óta csak egyszer keresett, ezzel szemben Taehyun legalább százezer tizenegyszer... Kezdett az idegeimre menni a kis vakarcs, ezért a milliomodik aggódó  üzenetére visszaírtam, hogy jól vagyok. Azt hittem ezzel sikerül lenyugtatnom, de hát amilyen az én szerencsém, vonzom az olyan makacs görcsöket, mint amilyen én is vagyok.

A legpuhább pokrócomba burkolózva relaxáltam a netflix előtt, amikor három határozott kopogás szakított ki békés(nek nem mondható) magányomból. Nagyokat nyöszörögve, mint egy öregasszony, feltápászkodtam a kanapéból és  ráérősen az ajtóhoz csoszogtam. Rossz szokásom volt, hogy sose néztem meg a kukucskálón, hogy ki érkezett hozzám, így most gyönyörűen beleszaladtam a pók hálójába.

-Szia Yeol - köszönt keserűen mosolyogva az idol.
-Viszlát Terry -  morogtam bosszúsan és épp készültem az orra előtt becsapni az ajtót, amikor hirtelen kinyúlt a kezével és megakadályozta ezt.
-Nem rázol le ilyen könnyen - mondta eltökélten és semmibe véve engem becsörtetett a lakásomba. Sóbálvánnyá válva, tátott szájjal néztem a fiúra, majd toporzékolni kezdtem.
-MENJ EL - kiabáltam dühösen, mire Taehyun elhúzott a bejárattól, becsapta az ajtót és finoman neki tolt a falnak.
-Fejezd be a hisztit!

Hová tűnt az a félénk srác,  akit pár hónapja megismertem...?

Annyira ledöbbentett a viselkedése, hogy reagálni sem tudtam, csak nagyokat pislogva próbáltam feldolgozni a történteket. Biztos, hogy nem álmodok...?

Taehyun lágyan elmosolyodva végig simított az arcomon, majd egy lépést hátrált tőlem és végre elengedett.
-Öltözz át, öt percen belül elszeretnék indulni - közölte higgadtan, majd finoman a háló felé kezdett el tolni.
-Mégis hová? - kérdeztem vissza, szinte lesokkolódva. Mi ütött ebbe a gyerekbe???
-Veszünk neked új matracot - érkezett a könnyed válasz, mire megmakacsoltam magam és hirtelen lefékeztem. A hátam Taehyun mellkasának ütközött, mire kissé fájdalmasan felszisszent,  de megérdemelte a kis rohadék.

-Szerintem pedig jobb helyre is mehetnénk... Te például haza - fordultam felé dühtől villámló szemekkel, mire csak flegmán elmosolyodott.
-Legalább nem a picsába küldtél el - közölte  már vigyorogva, majd egészen közel hajolt hozzám. - Most nem rázol le Yeol!

Egy darabig szótlanul méregettük egymást, mintha valami elbaszott kdramaban lettünk volna. Ordítani akartam és  kiabálni, hogy menjen el, hagyjon magamra, soha többé vissza se jöjjön, de képtelen voltam rá... Ehelyett csak bámultam gyönyörű szép szemeit, melyek  veszélyes örvényként szippantottak magukba és dühtől eltorzult arcom kezdett szépen lassan kisimulni. A fiú tekintete  is ellágyult, majd kedveskedve megsimogatta a felkaromat.

Gyűlöltem, hogy Taehyun ilyen hatással volt rám.

Nem szóltam semmit, csak sarkon fordultam és izomból bevágtam magam után a szobám ajtaját. Grimaszolva néztem a meggyalázott matracra és sehogy sem akart kimenni a fejemből a gondolat, hogy már rég ki kellett volna dobnom, már rég meg kellett volna ezt lépnem. Leültem az ágy szélére és  arcomat a kezembe temetve idéztem fel ezer és egy emléket, melyek mind Jonghyunhoz kötődtek. Mennyi szép és fájdalmas dolog jutott eszembe, mintha csak tegnap történtek volna. Soha nem fogom őket elfelejteni...