✅My immortal love... [Jonghyun/Taehyun ff]✅

11.

És visszakerültem oda, ahol voltam. Napok óta nem hagytam el a lakást és nem beszéltem senkivel. Rájöttem, hogy sokkal jobb így nekem. Legalábbis ezzel áltattam magam... De miért fájt annyira beismerni, hogy minden szorongásom, félelmem és  görcsösségem ellenére jól éreztem magam odakint? Miért éreztem úgy, hogy a jó kedvem, az örömöm, a pillanatnyi boldogságom Jonghyun emlékének az elárulása és ki csúfolása? Miért lett rögtön lelkiismeret furdalásom, amint ajkaim mosolyra húzódtak és számat nevetés hagyta el? Hiába nem voltam még teljesen olyan, mint régen, azok a gesztusok és reakciók abban a pillanatban őszinték voltak. Nem tudtam még újból szívből nevetni, de hosszú évek óta végre először úgy éreztem, hogy idővel talán ismét képes leszek rá...

Fejemet felhúzott térdeimre hajtva hagytam, hogy egész testem megrázkódjon a zokogástól. Pár napja Taemin ölébe bújva áttörtek lelkem falai és Jonghyun halála óta először képes voltam sírni. Sírni? Inkább bömbölni... De valamiért jól esett kiadni a fájdalmat sós kis cseppek formájában. Picit megkönnyebbültem és fellélegeztem minden alkalom után, de ezeknek az érzéseknek a helyét szinte azonnal átvette a bűntudat. Küzdöttem, harcoltam ellene, de túlságosan gyenge voltam ehhez és inkább elmerültem az önsajnálat bűzös mocsarában. Valamiért az sokkal egyszerűbb volt, pedig régen nem adtam fel ennyire könnyen. Mindig is megvívtam a magam csatáit és sosem adtam fel, de úgy néz ki, hogy Jonghyunnal együtt az én küzdőszellemem is távozott.

Tisztában voltam vele, hogy semmi nem lesz már a régi... Nem kaphatok vissza mindent, úgy ahogy  volt, de a lelkem mélyén reméltem, hogy önmagamat igen. A lelkemben mindig is lesz egy tátongó rés, a szívemen sosem fog begyógyulni a Jonghyun halála okozta seb, de talán nincs minden veszve. Ideje lenne őt elengednem, tovább lépnem és tiszta lapot kezdenem, hisz jól tudom, hogy ő is ezt akarná... De akkor mégis miért vagyok rá képtelen? Miért fáj ez ennyire? Miért érzem magam egy utolsó hazug csalónak? Ígéretet tettem neki, hogy örökké szeretni fogom, de még nem jöttem rá, hogy tudnám ezt összehangolni... Hogy tudnám egyszerre az utolsó leheletemig szeretni és elengedni?

-Mondd meg kérlek mit tegyek - zokogtam fel hangosan és Jonghyun velem szemben lévő portréjára emeltem könny áztatta tekintetem. - Nem érdekel miként és hogyan, de áruld el! Látogass meg álmomban, jelenj meg itt és most, vagy adj valami jelet, boríts le egy tányért... Bánom is én! De könyörgöm ne hagyj kétségek között, ne hagyj tovább szenvedni - kérleltem a fotót, miközben úgy éreztem, hogy a lelkem ezer darabra szakad. - Engedj el végre, vagy láncolj örökre magadhoz, esküszöm már nem érdekel... Csak ne rekedjünk meg a kettő közt! Vagy így, vagy úgy, de fejezzük be kérlek... - kiabáltam egyre hangosabban és a szívembe tépő fájdalom kezdett elmúlni. Valami más vette át a helyét, valami erősebb és impulzívabb... Valami, addig számomra ismeretlen... A düh.

-Gyere be az ajtón, vagy menj ki, csak ne ácsorogj a küszöbön - suttogtam már kissé lehiggadva. Kapkodva megtöröltem a szemeim, majd lassan a fiú fotójához sétáltam. Óvatosan a kezembe vettem és magamban ezt is egy előre lépésnek könyveltem el. Hiszen eddig megérinteni sem mertem... Fájdalmas grimasszal az arcomon a mellkasomhoz szorítottam a portrét és behunyt szemmel erősen koncentrálva ismét beszélni kezdtem Jonghyunhoz. Valami azt sugallta, hogy most TÉNYLEG hallja és olyan erősen éreztem a jelenlétét, mint még soha ez idáig. - Csak egyetlen egy napra, vagy egyetlen egy órára... Akár csak egyetlen egy percre kérlek gyere vissza és mondd meg nekem, hogy mit csináljak, merre induljak tovább! Vagy csak... Küldj egy jelet legalább, kérlek - motyogtam magam elé és abban a pillanatban...