𝙰 𝙿𝚒𝚕𝚕𝚊𝚗𝚐𝚘́ - Jégszívű || ✔️

12. fejezet

Lényegében egész délelőtt nem csináltam semmit sem. Ültem a rozzant hintában, járkáltam fel-alá, mint egy ketrecbe zárt vadmacska, sőt még jobban felhúztam magam mindenen. Amikor már ténylegesen elegem lett, és még a csúszásba is belerúgtam, megjelent egy váratlan személy, aki ez esetben Kamilla volt –, aki lehet valakinek a világ megváltást jelenti, de nekem akkor olyannyira elegem volt, hogy az nem is kifejezés –, ezenfelül még megkérdezte:

– Van valami baj? – állt meg velem szemben.

– Hogy van-e baj? Most komolyan kérdezed? Szerinted én jó kedvemből, akadtam ki a szertartásotok után? Szerinted azért vagyok ilyen állapotban, mert pusztán jól érzem magam? Most komoly ennyire hülyének néznek az emberek? Először Lola, most meg te! Az eszem megáll! Miért nem képes a világ felfogni, hogy van olyan nap, ami szar? És lehet még szarabb? Mondd meg miért? Ha'? – Közben a kezeimmel hadonásztam, amivel biztosan még furcsább lett az összkép.

Kissé lefagyva állt előttem, gondolom nem számított ennyi indulatra.

– Akkor ezek szerint elég nagy baj történt – következtette le a lényegében nyilvánvaló dolgot. – Esetleg beavatnál részletesen is, már ha nem nagy kérés – lépett közelebb hozzám. Óvatosan átkarolt, kezei ölelésbe vontak. Izmaim lassanként ellazultak, de az ölelést nem igazán viszonoztam, inkább elhúzódtam tőle. – Szerintem üljünk le arra a padra – mutatott az új játszótér felé.

A játszótér elhagyatott részét elhagyva sétáltunk a padhoz. Egyikünk sem szólalt meg. Nekem nem volt kedvem, ő pedig nem tudta mivel kezdjen. Leültünk, csendben figyelt, mint aki arra várt, hogy elmondjak neki mindent. Egyre kezdett kínosabbá válni a csend.

– Csak mondd el – szólalt meg váratlanul.

– Mi? – néztem rá zavarodottan.

– Ami nyomja a lelked.

Újabb csend után, vonakodva, de belekezdtem:

– Az egész úgy kezdődött, hogy összevesztem anyámmal, mert állítása szerint nem csináltam eddig nyáron semmit sem, el akar küldeni egy alföldi táborba, nehezen, de beleegyeztem. Mint látod ez is balul sült el, mert rohadtul nem ott vagyok, hanem egy vallásos nyomorúságos szarba kerültem, aminek a felét sem értem. Erre rátesz még egy lapáttal, hogy a legjobb barátnőm teljesen lenéz ezért, és egyáltalán nem segít. Anyám is szar rám, és emiatt barátnőm is. Senkivel nem tudok rendesen beszélni! Senki nem ért meg! Erre persze rátesz még a mai beszélgetésünk.

Még mindig elég dühösen emlékeztem vissza a beszélgetésünkre:

– Na végre...– szóltam bele, mikor hajlandó volt Lola felvenni a telefont, és a másodpercmutatók gyorsan pörögtek jelezve, hogy a hívás még tart.

– Ja, igen. Bocs dolgom volt – vágta rá flegmán, közben még egy kis lenézést is ki lehetett venni a hangjából.

– Kettőnk közül én vagyok egy nomád táborba, mégis én vagyok az elérhetőbb, de igen, persze a hibás csak én lehetek – reagáltam enyhe éllel a hangomban.

– Tudod, nekem életem is van, és teendőim is, nincs időm holmi táborocskákba járogatni.

– És mi az a roppant fontos dolog? Buli? Pasi? – mosolyodtam el lekezelően. – Lola ez nálam nem jön be, ismerlek, mint a rossz pénzt szokás, úgyhogy meg se próbálj beetetni. Gondolom berágtál rám, amiért nem úgy ugráltam, ahogy te akartad. Csak ebbe az a poén, hogy közbe a legjobb barátnőmnek nevezlek, de még az alapokkal se vagy tisztába.

– Befejezted? – szakított félbe.

– Ahogy óhajtod – vágtam rá gúnyosan.