𝙰 𝙿𝚒𝚕𝚕𝚊𝚗𝚐𝚘́ - Jégszívű || ✔️

7. fejezet

– Sziasztok, mindenki itt van? – körbe néztünk és egy fejbiccentéssel jeleztük, hogy igen. – Székely Anikó vagyok huszonkilenc éves, közjegyzőként dolgozok az egyik kisebb budapesti vállalatnál. Szeretek gitározni. Egy kisebb lakásban lakok a férjemmel. Ha bármi kérdésetek van a táborral vagy mással kapcsolatban, nyugodtan forduljatok hozzám és természetesen eszetekbe se jusson magázni – biccengettet Noel felé, hogy ő következik.

– Aki még nem ismer, annak bemutatkozok, bár engem ki ne ismerne... – kalandozott el egy pillanat erejéig. – Rádonyi Noel vagyok tizennyolc éves, szeretek focizni, van két öcsém. A Szent Hedvigbe járok és nem mellesleg szingli – nézett végig a lányokon, tekintete megakadt rajtam, mintha el is időzött volna a szemkontaktusomban.

Lehet jobb fej, mint gondoltam, de ugyan olyan öntelt, mint ahogy megismertem.

– Ja és utálok veszíteni, vagyis mint csapatkapitányotok elvárom mindenkitől, hogy maximálisan teljesítsen a feladatokon, lehet haverkodni, de ha feladat van, akkor a csapat az első! Remélem ez mindenkinek elég egyértelmű volt. Mert mind tudjuk ez nem csak egy tábor, hanem a tábor, úgyhogy gyerekek, itt minden lesz! És amondó vagyok, hogy csapjunk oda, hogy mi lehessünk a legemlékezetesebb csapatok között és még évek múlva is minket emlegessenek!

– Csapassuk! – értett vele egyet Zsolt.

– Csapassuk, csapaassuk, csapaaaassuk! – kezdte el skandálni egyik csoporttársam. Annyira belelkesült, hogy a ritmusra a kezével is elkezdte ütni az asztalt.

Csapatunk nevetve követte példáját. Egyre hangosabban és hangosabban mondtuk. A végén szinte kiáltottuk, már egy ideje mindenki minket nézett.

Ez volt az a pillanat, amikor rá jöttem: a mi csapatunk lesz az egyik leghangosabb csapat az egész tábor alatt. Akik biztosítják a megfelelő hangulatot és mellettük esélyem sem lesz túlélni az egészet. Velük együtt kell megélnem az egészet. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy egyáltalán nem bántam abban a pillanatban, én is mosolyogva néztem az egészet. Mintha valami megrepedt volna az erős pajzsomon, mintha a jégpáncélom olvadt volna és az egész közelebb került volna a szívemhez.

– Srácok, srácok – mondta nevetve a segítőnk. – Ha így folytatjuk sosem végzünk, még az öt perces feladattal sem.

– Akkor jövök én – mondta a srác, aki elkezdte ütni az asztalt. – Faragó Teodor, vagyis csak Teo. Tizenhét éves, szeretem a motorokat. Van három testvérem, mind fiúk szerencsére. Elgondolkoztam már azon, hogy a Szent Hedvigbe átmenjek, de még nem jutottam el odáig, hogy meg is tegyem – magyarázta, mintha már hónapok óta ismernénk egymást. Érdekes kinézete volt, akár egy rocker. Hosszú vállig érő barna haj, fekete hosszúnadrág és egy fekete póló, amin valamilyen egyesület logója szerepelt. Nem értettem, hogy nem folyik róla patakokban a víz, nyáron harminc fokban hosszú fekete dolgokban. Hosszúkás vékony ujjain gyűrűket viselt.

– Haver, muszáj jönnöd! Abba a gimibe mindig történik valami, kihagyhatatlan élmény! Akár csak ez a tábor, bár igaz, hogy ez is sulis szervezésű.

– Málna vagyok tizenhat éves, én sem járok a Szent Hedvigbe, de csak jót hallottam róla, szóval csak ajánlani tudom – engedett el egy mosolyt Teodor felé. – Öt éve zongorázom és szeretek kertészkedni, emiatt plusz a nevem miatt sokszor gúnyoltak az előző iskolámban – barna tincseit birizgálta miközben beszélt. Egyszerű spagettipántos zöld pólót viselt egy farmer rövidnadrággal. Várakozóan tekintett ránk, ezzel jelezve, hogy ő befejezettnek gondolja a bemutatkozását.

– Van testvéred?

– Volt kettő, egy lány és egy fiú.

– Hogy érted, azt, hogy csak volt? – nézett rá kérdő tekintettel az egyik fiú.