𝙰 𝙿𝚒𝚕𝚕𝚊𝚗𝚐𝚘́ - Jégszívű || ✔️

10. fejezet

– Na mizu cicám? – jött hozzám Csongor. – Én úgy szerizlek, hadd adjak egy ölelést! – Állt meg előttem széttárt a karokkal. Kérdőn fordultam a többiek felé, akik szinte pusztultak a röhögéstől.

– Ennek mi baja? Lehet itt drogozni? – tártam szét a kezeimet értetlenül ezen a többiek még jobban elkezdek nevetni.

Lexa! Ne ítélkezz elhamarkodottan! De... nincs de! – vívódtam magamban.

– Nem csak szeretet hiánya van meg... – folytatta volna még Odett, de közbe vágtam.

– Hát akkor ezt a szeretet rohamát vagy micsodáját, ne rajtam töltse ki! Nem kérte meg rá senki, és én sem – kívánkozott ki a nyers véleményem.

– Ha befejezhettem volna a mondatot, akkor tudnád, hogy felelsz vagy mersz történt az előbbi esetben, de úgy látszik valójában nem is érdekel annyira – vont vállat a lány.

– Nehogy már én legyek a hibás – vettem azonnal magamra. – Amúgy meg így, hogy nincs tétje semmi értelme sincs a felelsz vagy mersznek, így olyan ovis – húztam el a számat.

– Legalább elfoglaljuk magunkat a feladatig.

– Felőlem aztán – vontam meg a vállam nemtörődöm stílusban – Tudjátok, hogy mi lesz? – váltottam témát.

Nem akartam szívtelen lenni. Nem akartam nekik plusz fájdalmat okozni. Egyszerűen csak voltam. Talán a félelmem bénított meg a kedvességben. Az, hogy féltem; nem fognak elfogadni csak azért, mert olyan vagyok amilyen.

– Részben igen – rántottak vissza Noel szavai. – Ilyenkor még az ismerkedés van, összehangoló játékok, beszélgetések és a többi.

– Azok a csapatépítő játékok, te hülye – csapott a fiú vállába félig nevetve, félig mérgesen Odett.

– Jó na, lényegében ugyanaz.

– Hát te nagyon el vagy tévelyedve! Nem is értem, miért te lettél a csapatkapitány?

– Uhh... – lehetett hallani a többiektől.

Noel már majdnem visszavágott valami frappánsat, ám egy hangos bemondó megzavart bennünket.

– Fiatalok, kérlek figyeljetek kicsit ide! – A barna göndör hajú fiatal srác egy kék pólót viselt Szervezők állt rajta. A hangzavar alább hagyott, mindenki lejjebb vette a hangerejét, hogy hallják a feladat kiosztást. – Az előző évektől eltérően alakulnak a dolgok, szeretnénk bevezetni valami újat. Most ezért gyűltünk így össze, mert ahelyett, hogy azonnal a csapatokra redukálnánk mindenkit, egy kis össznépi játékot fogunk csinálni. A célunk az, hogy az eddigi évekkel ellentétben, ne csak a csapat- és lakótársaitokkal legyetek jóban, hanem minél többeket ismerjetek meg. – Furcsa mód ezt senki nem kommentálta. – A feladat a következő, kinyújtjátok az egyik tenyereteket és kerestek egy szimpatikus másik tenyeret. Egymásra mosolyogtok, vagy legalábbis jelzitek, hogy ő választottátok. Egymáshoz léptek és összeérintitek az egyik ujjatokat elvégzitek a rá kizabot feladatot, aztán a következő ujj. Így tovább mind az öt ujjal, persze lehet közbe beszélni kicsit. Ha befejeztétek, akkor elköszönve egymástól új ujjakat kerestek. Eddig érthető? Egyébként megjegyzem így elég bonyolultnak tűnik, pedig pofon egyszerű.

– Akkor, ha jól értelmezem – emelkedett magasba egy kéz. Az illető felé fordultunk, egy fiatal szemüveges fiú volt. – Odamegyek valakihez, és megbeszélek vele valamit közbe meg összeérintjük az adott ujjunkat. Aztán ha vége akkor következő emberhez kell menni.

– Igen – erősítette meg a fiatal szervező. – Akkor ismertetném, mit rejtenek az ujjak. A hüvelykujj a saját nevünket rejti. A mutatóujjnál azt kell megbeszélni, hogy hova utaznál el most legszívesebben. A középsőujjnál meséld el mi a kedvenc könyved, filmed vagy sorozatot és indokold meg, hogy miért ajánlanád másoknak. a gyűrűsujjnál beszéljétek meg, hogy számotokra melyik az a tárgy, ami a legfontosabb az életetekben. És végezetül a kisujjnál, hogy egy per tíz mennyire várjátok a tábort. Kérlek benneteket, hogy ne a legjobb haverjaitokkal álljatok össze! Hanem merjetek oda lépni másokhoz is! Azokhoz, akiket nem ismertek. Amennyiben érhető a feladat, kereshetiket az első szimpatikus kezet! – ez volt a vég szava, lengette a kezét és a benne lévő hangos bemondót.