What If Rewrite The Star **Befejezett**

Kisháziasszony...

Namjoon:

- Drága egyetlen kislányom mégis mi bajod van már?!- hisztizek és idegeskedek, a valamiért üvöltő kislányommal a kezemben- már át pelenkáztalak, megetettelek, a büfizés is meg volt akkor meg mi kell még?!
- Apa, apa! Megjöttek!- jön be a baba szobába David.
- Jól van, fiam akkor menj enged be őket most nem tudok menni mert a húgodnak éppen semmi nem felel meg...
- Oké- szalad is ki, míg én még mindig csitítani próbáltam Daisyt.
Keresni kezdtem a cumiját, hátha meg nyugodna tőle, de rájöttem, hogy lent hagyhattam a nappaliban így még mindig őt fogva morogva le megyek.
De úgy gondoltam, ha már le megyek akkor köszönök is a másik szülőnek így miután meg lett a cumi és végre csöndbe lett Daisy, ki is mentem, de soha nem számítottam volna és, hogy pont ő vele fogok találkozni...

Nem hittem a szememnek, a gyereket is majdnem el dobtam nagy ledöbbenésemben...(de szerencsére nem)
Előttem szintén döbbenve Kim SeokJin állt...
Egymással szemben álltunk és csak néztük egymást...
Láttam rajta, ahogyan közös emlékeink őt is meg rohamozzák, csak úgy mint engem... Az első találkozás... A reggel amikor emberként mellettem ébredt...a közös boldog perceink mikor velem élt...a közös éjszakák... Minden emlék még ennyi év után is élénken élt mindkettőnkben... Ő sem tudott el feledni, éreztem rajta...
Nem tudom meddig néztük volna szótlanul egymást ha Daisy nem sír fel keservesen újra.
Meg ráztam a fejem, és a szemem sarkából láttam, ahogyan ő is el pirulva ugyanígy reagál.
Daisy már megint rá kezdett az ordításra és most a cumi sem segített...
- Ezt nem hiszem el- szitkozódom és kis fejecskéjét vállamra helyezem így egyenesen fogva, mint mikor büfiztetem.
- Khm...- köszörüli meg a torkát Seokjin- segíthetek?- kérdezi, de nem néz rám- értek a babákhoz.
- Nem tudom mi baja... Már mindent meg próbáltam... Már vagy másfél hete ezt csinálja... Alig alszik naponta pár órát... Én...- jön ki valamiért minden kétségbeesésem ami idáig bennem tombolt...
- Namjoon- fog kedvesen kezeimre- nyugodj meg, nincs semmi baj. Add csak ide, te pedig menj feküdj le vigyázok rá és a másik kettőre is- mosolyog rám úgy mint régen amikor nyugtatni próbált.
- De...
- Menj csak... Érzi rajtad ezt a nyugtalanságot és szétszórtságot, így ő sem tud meg nyugodni. Menj.
-  Rendben. Nagyon köszönöm- mosolyodom el hálásan és oda adom Daisyt aki rögtön jobban is érzi magát.
Meg tudom érteni, Jin karjaiban én is mindig meg nyugodtam...

El se tudom mondani mennyire kellett már ez az alvás, de minden álom rögtön ki pattant a szememből amikor meg láttam az órán, hogy már délután 16 óra van, vagyis a fél napot át aludtam...
Gyorsan ki pattantam az ágyból, hogy sűrű bocsánat kéréseket osztogassak Jinnek, de amikor le értem a lépcsőn majdnem hasra estem....
Szó szerint nem ismertem rá a házra...
Minden el pakolva, ráadásul szépen el rendezve, finom sült csirke illata áradt a konyhából és kosz sem volt sehol...
Sokkolódva mentem be a nappaliba ahol a kanapén meg láttam Jint, ahogyan gügyörészve és mosolyogva eteti kislányomat.
Jöttömet meg hallhatta mert fel nézett.
- Ó, szia ne haragudj nem tudtam meg állni, hogy ne rakjak rendet...a gyerekek pedig éhesek voltak így csináltam csirkét is mert csak azt találtam.
- Áh, semmi...- próbálom vissza fogni magam, hogy ne boruljak le elé kérlelve, hogy költözzön ide és csinálja meg ugyanezt minden nap.
- És jobban vagy?
- Igen, köszönöm. Nem tudom mikor aludtam ilyen jól és hosszan- ülök le én is.
- Gondoltam- nevet- mennyi idős ez a kis tünemény?
- Most lesz egy hónapos, és amúgy Daisynek hívják.
- Akkor még kis picike.
- Igen- mosolyodom el én is
- De, hogy hogy te vagy itthon? Hol van Minseok?
- Hát...ő... Nos...- simítok idegesen a tarkómra- ő... tudod
- Lelépett?
- Valami olyasmi...- sóhajtok- tudod David remek gyerek volt és vele még úgy ahogy el boldogult, de aztán... jött a kis Daisy is és én a munka miatt ide a városba kellett költöznöm, de ő nem akart főleg két gyerekkel együtt, mert neki kényelmes volt, hogy ott voltak/vannak a nagy szülők akikre bármikor rá sózhatta őket... Szóval a költözés napján közölte, hogy ő ezt nem bírja és kell neki egy kis idő...
- Vagyis ő maradt te pedig jöttél- fejezi be helyettem.

- Igen. Csak Davidet sajnálom, nagyon szereti Minit és látom rajta, hogy hiányzik neki. Na és a te párod? Milyen?

- Párom?- néz rám nagy szemekkel
- Igen...hát van félixnek másik szülője nem?
- Jaa- nevet kínosan- Félix az adoptált fiam.
- Adoptált?!- nézek most én rá döbbenve.
- Tudok én... Mikor el jöttem..khm... Onnan... Hosszú út során, de ki kötöttem a város szélén elég rossz állapotban... És a közelben lakott egy házaspár aki rám talált és lényeg a lényeg megmentett. És úgy alakult, hogy velük éltem, de egy tűzvész során el vesztettem őket és csak Félix maradt meg, aki szerencsére aznap velem volt. A rokonok nagyon kedvesek voltak és meg tudtam velük állapodni, hogy Félixet én neveljen, természetesen ők is bármikor láthatják.
- Nagyon sajnálom. Félix tud róluk?
- Igen. Mindennel tisztában van, mert úgy gondoltam, jobb neki ha tud a dolgokról. De mivel még csak másfél éves volt amikor ez történt így nem nagyon emlékszik a szüleire és azt mondta, hogy neki mindenképpen én leszek az apukája- mosolyodik el.

A délután további része jó is volt és furcsa is volt... A jó az volt benne, hogy jól el beszélgettünk leginkább a gyerekekről és a mostani életünkről.
A furcsaság pedig az volt, hogy ezek alatt a beszélgetések alatt viszont végig érezni lehetett azt a porszemnyi idegességet és a tényt, hogy egyikünk sem elég fel készült rá, hogy elő huzakodjunk közös múltunkkal kapcsolatban... Nem is furcsa volt inkább olyan kellemetlen és feszélyező, így inkább próbáltuk terelni a témát.
A vacsorát (ami eszméletlen finom volt) is együtt ettük meg, amit mind nagyon élveztünk.
Jin egyszerűen mindent annyira ügyesen kezelt és csinált az egész házban... Daisy is végig jó kedvű volt, ha sírt is az is csak vagy pelenka csere miatt volt vagy mert éppen fel ébredt.

- Na azt hiszem ideje indulnunk- állt fel és kezdett el pakolni az asztalról Jin- már nagyon késő van.
- Maradjunk még apa kérlek! Kérlek!
- Igen maradjatok- kezdenek hisztizni fiaink,de most az egyszer nem bántam, mert én is nagyon örültem volna ha még egy darabig el nézhettem volna Jint.
- Nem fiúk.. Majd máskor...
- És ha itt aludnátok?- kérdezem én is mire egy hitetlenkedő nézést kapok, de én továbbra is mosolygok.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet...én...
- Kérlek!- kérlelem- holnap úgyis még csak vasárnap, nem kell korán kelni!
- Hát.. én...
- Kérlek apa! Kérlek!!
- Jó, rendben...de csak te- adja be sóhajtva a derekát, mire a fiúk boldogan visítva mennek vissza játszani.
- Te is maradhatnál...
- Azt hiszem arra nem vagyok kész- mondja kicsit el pirulva.
Elé sétálok és meg fogom kezeit.
- Maradj...- suttogom.
- Sajnálom...nem maradhatok..és ezt te is tudod...- könnyesednek be szemei.
- Már nem az vagyok aki voltam akkor...már nem vagyok gyerek! Kérlek adj egy esélyt az új Namjoonnak!
- Talán- szipogja lehajtott fejjel és ki kerül, de az ajtóban meg áll- Adj rá okot és talán újra bízni fogok benned- majd ki lép az ajtón.

Addni fogok... akkor szerettél... És tudom, hogy még most is szeretsz... Szóval azt hiszem eljött az ideje, hogy át írjuk ezeket a bizonyos csillagokat