The seer - A látnok

49.

A fa sokkal magasabb volt, mint amire számított. Ránézésre meg tudta állapítani, hogy a kötél, amit kapott hozzá, túl rövid.

- Ez most ugye csak egy rossz vicc? – Kérdezte magától, és mivel rendes választ nem adott rá, csak magában szitkozódva rúgott a porba. Tanácstalanul járta újból kör be a hatalmas fát, abban reménykedve, hogy talál valami pontot, amihez kilőheti a vesszőt. Ám hiába. A fának csak sokkal magasabban voltak ágai.

Amy tisztában volt azzal, hogy újabb keresgélés csak időpazarlás lenne, ezért inkább mérgesen csatolta a hátára a számszeríjat és vette elő a helyére a két kést. Egyiket a jobb, másikat a bal kezében szorongatott, miközben hálát adott a többieknek, amiért Ethan bekötötte rúnáit úgy, mintha csak egy kesztyűt adott volna rá. Most legalább a tenyerét is fogja védeni valami. Miután elég erőt gyűjtött a mászáshoz, nagy lendülettel rugaszkodott el újból a talajtól, majd nagy erővel vágta bele kését a vastag, fekete kéregbe. A lány sajnálta, hogy kárt kell tennie a fában, de nem volt más választása. Erősen markolta a két kés markolatát, ügyelve arra, nehogy elcsússzanak a kezei. A kis tőröket egymás után vágta újabb helyekre, egyre feljebb és feljebb. Az apró sebeken, amiket a késsel vájt ki, lassan kezdett el csordogálni a ragadós gyanta. Színe leginkább a borostyánkőre emlékeztette Amyt, miközben figyelte a fenyőgyanta folydogálását a sima fatörzsön. Illata mindent elnyomott a környéken, így a lány sem érezhetett mást.

Mászás közben csak a kezét használhatta, törzse csak mereven csüngött lefelé, lába nem érezhetett talajt maga alatt. Ezért egy idő után igazi égető fájdalmai lettek a karjaiban, kezdett attól félni, hogy bármelyik pillanatban elengedheti a két kést és a mélybe zuhanni. Nem tudta mennyit mászott, így azt sem milyen magasan lehet. Mikor lenézett nem látott mást csak sötétséget és egy apró pislákoló pontot, ami sejtése szerint a lámpás lehetett. Egy idő után már a lámpást se láthatta, mivel fénye kialudt. A homályban tapogatódzva haladt előre, homlokán lassan gyöngyöződtek az izzadtság cseppek. Mire felért az első ághoz, úgy érezte, ő nem lesz képes végig menni a pályán egy óra alatt. Egész teste remegett a megpróbáltatásoktól, a kezén lévő jelek égették a bőrét. Tenyerébe tűként szúrt bele a fájdalom, ujjai görcsbe álltak a sok kapaszkodástól.

Hiába volt érzékeinek pontossága százszorosa egy átlagos Látóhoz képest, ereje akkor is kevesebb volt, mint hitte. Kimerülten rogyott neki a fa törzsének, de szemével máris kereste a következő sárga jelölést, reménykedve abban, hogy nem kell magasabbra másznia. Szerencséjére hamar meg is találta a következő jelet, ami picivel fentebb, egy másik fa ágára volt felkötve. Nem volt messze.

Amy lomha mozgással állt fel a vastag ágon, majd kinyújtózott. Fogalma sem volt mennyi idő telt el az indulás óta...de tudta, hogy nem pihenhet tovább, indulnia kell. A cél ott lebegett a szeme előtt, már szinte látta magát, ahogyan indul előre a harcmezőn. Vére szinte forrott az ereiben az izgalomtól, szívverése kétszer olyan gyors volt, mint általában. Az előbbi fáradtságnak nyoma sem volt, és helyzetét is kezdte jobbnak látni. Mennie kellet, nem volt idő a lazsálásra. Így hát megújult erővel vette elő számszeríját és a hozzá tartozó vesszőt. Kezében még kissé remegett a fegyver, de sikerült megtartania. Óvatosan húzta fel a fegyvert és célzott a magasabban lévő ágra, amin a jelzés is volt, majd egy határozott mozdulattal engedte szabadjára a nyilat a kötéllel együtt, ami nemsokára már a szemközti ágba fúródott. Halk üdvrivalgás tört ki a lány torkán, miközben megfogta a kötelet. Bőre határozottan ellenkezett az érintés ellen, de Amy nem foglalkozott vele, csendben tűrte az égető fájdalmat. Inkább biztos pontot keresett a másik fán, ahova átmehetne a kötél segítségével.