The seer - A látnok

25.

Miután a kötelező tennivalókkal végzett, gondolatai újra ellepték őt, mint az edzés előtt. Folyton Pamacson járt az esze, egyszerűen nem tudta mi lehet vele. Féltette őt, hiszen tisztában volt azzal, hogy milyen veszélyes lehet egy erdő, és ha minden igaz akkor a kis fénylény már több mint két napja ott van. Ráadásul teljesen egyedül, úgy, hogy teljesen el van tévedve. „Vajon még életben van? Lehet neki reménykedni abban, hogy újra láthatja Pamacsot élve?" Végül sikerült neki ezekkel a kérdésekkel a fejében elaludnia...

Myra a furcsa idegennel való találkozás óta, sokkal jobban féltette társát, mint előtte. Így mikor Amy újra ki akart menni az ajtón kívülre, csak vonakodva egyezett bele. Tudta mennyire nem szeret a lány belepillantani a saját jövőjébe, ezért is hagyta végül magát rábeszélni a dologra, amikor a tengerparton sétálgattak. Akkor nyugis volt minden szerencséjükre, viszont a farkaslány ezek után sem szerette meg jobban a helyet, folyamatosan veszélyben érezte magát míg a harmadik dimenzióban kóborogtak. Mindig úgy érezte, mintha valaki figyelné őket a távolból, ami eléggé nyugtalanította őt. Tudta, hogy ebben az álomvilágban sosem lehetnek teljesen egyedül, hiszen sok másik éppen álmodó emberrel is találkoztak már az ajtón kívül, mégis ez más volt. Úgy gondolta, valaki követi őket, bár erre nem tudott bizonyítékot adni. Amy is érezte, hogy valami nem stimmel a szellemtársával, így aznap éjszaka sokkal kevesebb időt töltöttek ott, sokkal inkább voltak a lány látomásában, ami most az erdőben játszódott.

Ott volt a folyóparton, követte a víz útját lefelé a völgybe, ahol még ember sose járt. A madarak csicsergése megint felhangzott a fák közül, túlharsogva ezzel a vízcsobogást. A lány a mohás köveken lépdelve figyelte, ahogyan jövőbeli alakja magabiztosan közelíti meg az erdő mélyét miközben a napfény besüt a fák közé, és megolvasztja a maradék havat. Semmi nyoma nem volt a veszélynek, egy Wendigo sem bujkált a bokrok menedékében. Amy újra érezte azt a furcsa érzést, mintha valami hívta volna őt oda, pedig most csak képzeletben volt ott a helyszínen. Látta, hogy az ő jövőbeli énje már egyáltalán nem fél, miközben a sűrű felé tart. Sőt, mintha még örült is volna annak, hogy kiszabadult az akadémia biztonságos menedékéből, és kijöhetett az erdőbe. Öltözéke igen érdekes volt, mintha nem is Emmáé lett volna, hanem egy saját kézzel vart darab. Ezt Amy abból tudta megállapítani, hogy felismerte az ő saját varrástechnikáját az anyagon. Mert amit ő varrásnak hívott, az másnak inkább egy hanyag munkának felelt meg, de ez, a lányt sose zavarta. Mégis most ő is csodálkozva mérte végig a ruhát. Hihetetlen módon sokkal igényesebb volt, mint ahogy az első ránézésre tűnt. Egy egyszerű kezeslábas harci öltözék lehetett, derekán egy övvel, ami tele lett díszítve apró mintákkal. Kicsit hasonlított egy overálra is. Az övéhez apró pántokkal rögzített kardok kaptak helyet, amik nagyon hasonlítottak azokra, amiket Adam mutatott neki az edzésen. Úgy tűnt a lány harcolni indult el.

Amyt nagyon érdekelte, hogy hova megy a lány, de sajnos ez nem derült ki, mert a látomása hirtelen megszakadt, mint mikor a tévében egy csatornát átkapcsolnak. A misztikus erdőből hirtelen sötétség lett, amiben a lány nem látott semmit, még Myrát vagy a jövőbeli alakot sem. Viszont a látomásának ajtaja alól halvány fény világított be, és mintha állt is volna valaki az ajtó előtt. Pár röpke másodperccel később kopogás hallatszott a túl oldalról, majd egy mély ismerős hang szólalt fel. Pontosan olyan volt, mint annak a hangja, aki megmentette őt a Wendigo elől. Amy félve lépett közelebb az ajtóhoz, hogy hallhassa, amit a férfi mond.

- Amy, te vagy az? – A lányt kirázta a hideg a hirtelen hangra, ami az addig kialakult csöndet megszakította. De nem tántorgott vissza, még attól sem, hogy a férfi tudta a nevét. Fel volt készülve arra is, hogy csapdába csalhatják, ezért megfontoltan próbált válaszolni.