The seer - A látnok

17.

A helyiségben sötét volt, de hogy le ne bukjanak nem kapcsolták fel a villanyt. Csak a hűtő fényénél látták, mit is esznek. Amy végül egy kis gondolkodás után egy croissant vett ki. Nem akart semmi nehezet enni, ahhoz már túl későre járt. Ethan viszont ezzel nem foglalkozott, kiválasztotta a legnagyobb szelet pizzát, és azt kezdte el falni. Miután mind ketten jól laktak a lány főzött egy kis kamillateát, hogy igyanak valami finomabbat is a csapvíznél. Ez után Ethan egy kicsit elvitte sétálni a lányt, körbe vezette őt a kastély rejtett folyosóin is. Közben sokat beszélgettek és néha még halkan fel is nevettek. A séta során több képnél is megálltak, ahol az éppen látott portréról tartott kiselőadást a fiú. Végül egy kisebb hallgatás után Amy egy számára ismerős folyosóra léptek. Élőben még nem járt itt ezért tudta, hogy ez a hely egy látomásából ismerős neki annyira, csak abban az illúzióban ott nappal volt. Ez volt az a hely, ahol Myra megmutatta neki az anyja portréját. Akkor még nem teljesen értette mit is kereshet róla itt egy kép, de most már kezdte érteni. Főleg azok után, hogy annyit olvasott a Dylantől kapott könyvből. Amint rájött, ismerős terepen mozog, gyorsított a léptein, amit a fiú is érzékelt.

- Hova ez a nagy sietség? Úgy mész, mintha már jártál volna erre.

- Ami igaz is, egyszer már voltam itt egy látomás során. Mutatni szeretnék valamit. – Mondta, és már rohant is előre. A fiú alig győzte tartani vele a tempót. Nem sokat értett a lány előbbi kis csevegéséből, de azért bízott benne, és követte ahogy csak tudta. Nem is kellett olyan sokat menniük, oda is értek ahhoz a képhez, amin Susan hősies alakja volt, lefestve. – Mond el, te kit látsz ezen a képen.

- Susan Allen, ő volt egy időben a Védők legnagyobb reménysége, csak hogy ő inkább a szerelmet választotta a becsület helyett, és itt hagyta a Látók népét örökre. Sokáig szolgált Leonie oldalán is, de aztán valami nagyobb családi konfliktus miatt elmenekült, és az után nem is látták soha többé. – Hadarta el a fiú.

- Jó, akkor most elmondom én kit látok a képen. Ő itt Susan Allen Alston, az édesanyám. Bár a múltjáról sokat nem tudok, annyit hozzátudok fűzni még, hogy a bujdosás a háború miatt volt, mikor is próbálták megmenteni a testvéremet, Alexet. Sajnos sikertelenül, ezért a szüleim bánatukban felhagytak a Látósággal, és elköltöztek New Yorkba. – Ethan teljesen elámult a hallotokon.

- Mégis honnan tudsz te ilyesmit? – Kérdezte feszülten.

- Nagyon egyszerű...Látnok vagyok. – Mondta, majd ugyanazzal a lendülettel megfordult, hogy visszainduljon a szobájába. Társa viszont meg se moccant, ott állt egy helyben és szinte tátott szájjal csodálta a festményt, mintha az olyan érdekes lenne. – Nem jössz?

- De csak elgondolkodtam valamin.

- Vettem észre. De mégis min?

- Titok. – Mondta, majd gyorsan a lány után eredt.

A szobában még beszélgettek egy csomót, észre sem vették, hogy mire elfáradtak az égalja már világosodott.

- Nincs erőm átmenni a saját szobámba, sajnálom. – Nyűglődött a fiú, és hátra feküdt az ágyon. – De itt ez a kényelmes franciaágy.

- Álmodozz csak szépfiú, itt biztos nem fogsz aludni. Megkérlek, hogy ne vigyorogj, eléggé idegesítő. Most pedig szépen felkelsz onnan és lelépsz.

- Jaj, de kedves valaki, te sem a vendéglátásodról lehetsz híres.

- Csak azt felejted el, hogy itt – és körbemutatott – én vagyok a vendég.