The seer - A látnok

19.

Perceknek tűnő órák teltek el úgy, hogy közben Amy az erőben barangolt a folyót követve. Aztán hirtelen felgyorsultak az események. Az egyik pillanatban teljes nyugodtsággal sétált a patak mellett, néha még át is ugrott a túlpartjára, aztán már egy másikban már egy suhanó sötét árny lengeti meg a bozótost. A lány összerezzent, de nem állt meg. Legyőzte félelmét, és folytatta az utat, de most már figyelmesebben. Arra persze ő sem gondolt akkor, hogy az a sötét árny nem csak egyszerű erdei vad, hanem egy annál sokkal félelmetesebb lény. Így hát alig tett meg pár lépést, már előtte is állt félelmének legnagyobb okozója. A szorongástól szinte teljesen lefagyott. Félelmében meg sem tudott mozdulni, de a szörny még sikítani sem hagyott neki időt, hörögve próbálta őt elkapni. A tartása nem volt egyenes, kézfején támaszkodva követte a menekülő lányt. Fején egy szarvaskoponya díszelgett, teste olyan sovány volt, hogy bordái kiálltak. Vékony, sápadt bőrét szinte át is szakították saját csontjai. Leginkább egy halottra emlékeztette a lányt, de nem tudta jól megnézni, hiszen menekült.

Nem tudta merre fusson, fogalma sem volt arról, merre lenne érdemes menekülni. Amy minden erejével azon volt, hogy lehagyja a fenevadat, de az, a szörnyű hosszú lábaival sokkal gyorsabban haladt, mint ő. Érezni vélte már a szörny leheletét a nyakán, amitől teljesen kirázta a hideg. Éles karmaival néha sikerült a lány hajába kapnia, de annak csak az lett a vége, hogy Amy egyet sikkantot. Szörnyen utálta most a benne lévő kíváncsiságot, és azt a nagy vágyat, amit az út során érzett. Nem lett volna szabad ennyire messze elcsatangolnia, mert most még segítségért sem tud kiáltani. Túl messze lett volna ahhoz, hogy meghallják őt. Egyetlen esélye az életben maradásra a futás volt, de időközben már lábai is kezdték felmondani a szolgálatot. Próbálta valahogyan kicselezni az üldözőjét, ám az csak néha maradt el tőle pár lépéssel, ami kevés lett volna a meneküléshez. Tudta, hogy nem fog meghalni, hisz a látomásában azt látta volna, mégis eluralkodott rajta a félelem. Nem ismerte a vidéket, csak futott amerre a lába vitte, lefelé a meredek lejtőn a hegyről. Ezzel viszont nem járt túl jól... A hegyoldalon rengeteg kisebb-nagyobb szikla állt ki ugyanis a földből, amik igen veszélyesen álltak ki a földből, néhány helyen még ki sem látszott az avarból, már csak akkor érezte meg az ember, hogy ott van, mikor már túl késő. Amy is pontosan így járt, egy nagyobb kővel. Nagy sietségében nem figyelt eléggé a lába elé, így megbotlott egy ilyen kiálló sziklában, majd a földre borulva gurult le, egészen a hegy aljába. A zuhanás alatt többször is sikerült bevernie a fejét, és minden egyéb végtagját is. Sántikálva próbált tovább menni, de az újonnan szerzett sérüléseinek hála, minden lépést kínzó fájdalomként kellett megélnie. A zuhanásával viszont sikerült egy kis időt nyernie, hogy addig összeszedje az erejét. Ám az esést követően alig maradt neki, és még megmozdulni is igazi kínszenvedés volt. Fáradtan pillantott üldözője felé, már az sem érdekelte, ha sikerül elkapnia őt. Fájt minden része, füle sípolni kezdett, és valahol a landolás közben még sikerült elvágnia a tenyerét egy kiálló sziklával.

Végül nagy nehezen elbotorkált egy nagyobb kő mögé, ahol könnyeivel küszködve várta sorsát. Rejtekhelye viszont nem bizonyosodott a legjobbnak. A szörnyeteg pontosan látta, ahogy nagy nehezen a kő mögé vánszorog, ezen kívül érezte is a friss vér „illatát", aminek hatására bőszülten felordított. Amy úgy érezte már nem bírja sokáig. Szívesebben nézett volna szembe a véggel mintsem, hogy arra várjon, mikor fogják őt hátba szúrni. De ha akart se tudott volna megmozdulni a fájdalomtól, ami minden csontján áthatott. Lábait felhúzva, véres kezét szorongatva várt hát a halálra, hogy mikor fog az ő ajtaján kopogtatni, de az még nem akart jönni. Nagyon nem. A szörny, bár nem volt túl okos, és külön érzései sem voltak, egy valamit nagyon is szeretett: zsákmányait megkínozni. Tudta, hogy fájdalomból már jutott Amynek rendesen a nagy zuhanása alatt, ezért csak az idegeit tépdeste azzal, hogy nem mutatkozott. Türelmesen várta a prédája teljes kétségbeesését, amihez kezdett is közeledni a lány. Azonban mégis maradt annyi esze, hogy szemével végig mérje a helyet, hátha talál mégis egy kiutat, vagy valami hasznos fegyvernek használható tárgyat, amivel megvédheti magát. Közben egész végig forgott a gyomra a lény közelségétől, de megpróbált felüluralkodni félelmén. Fogalma sem volt arról mennyi ideje ülhetett a kő mögött, mikor egy nagyobb ágat vett észre, nem is annyira messze tőle.