The seer - A látnok

31.

 - Akkor mi lenne, ha még a bál előtt tesztelnénk a tánctudásodat? – Kérdezte a fiú, miközben odanyújtotta a kezét Amynek.

- Mármint most? – Nézett fel a fiúra.

- Mikor máskor? – Kérdezett vissza egyszerűen a fiú.

- Igaz... - Fogadta el végül Ethan kezét a lány, aki aztán felhúzta a padról. Egyik kezét a lány derekán pihentette, míg a másikkal a kezét fogta. Eközben a lány is a vállára helyezte az egyik kezét, bár kissé bizonytalan volt. Az első pár percben párszor rá is lépett Ethan lábára, de ez nem vette el a kedvét a fiúnak, csak nevetett rajta. Egy kis gyakorlás után, már teljes összhangban voltak. Olyanok voltak akár egy pár, akik a naplementében keringőznek.

A tánc végére már a nap is le ment, ezért Amy és Ethan visszamentek inkább az épületbe. Még a kerten áthaladva közösen megcsodálhatták a csillagokat és a holdat, majd aztán a folyosónál elbúcsúztak egymástól. Persze ezzel még egyiküknek sem ért véget a nap.

Amy fáradtan dőlt le az ágyába, ahol Pamacs már mélyen aludt. Végig gondolta a nap eseményeit, és mosolyogva emlékezett vissza az Ethannel töltött időre. Aztán eszébe jutott, miket is mesélt el neki a fiú. Nem nagyon értette, miért nyílt meg előtte, de örült neki, hogy egy kicsivel többet megtudhatott a fiú múltjáról. Ezekkel a gondolatokkal a fejében lépett át a III. dimenzió képzeletbeli kapuján. A túloldalt már várt is rá Myra, akivel az Alexanderes furcsa eset óta nem is nagyon látott, ezért elég sok megbeszélnivalójuk akadt. Mesélt az előző este történéseiről, és a mai nap cselekményeiről. Beszámolt a tanult dolgokról is, amiket a szellemlény is érdekesnek talált. Ezután inkább Alexanderről beszéltek, és az ő titokzatos megjelenéséről. Semmi érdekes nem történt, ami a lánynak furcsa is volt.

Az elmúlt egy hétben számára már normálissá váltak az életveszélyes kalandok, a furcsábbnál furcsább történések. De ma mégsem volt semmi említésre méltó. Csak egy egyszerű sulis napnak tűnk a mai, amiben minden nyugodt és családias. Leszámítva a holnapi bálra való nagy készülődést, ami néhol zűrzavart keltett. Amy szívesen segített volna a többieknek a munkálatokban, de nem lehetett. Meg volt a saját elfoglaltsága egész napra. Számára most az egyik legfontosabb programot a kiképzés jelentette. Mindent megakart tudni a Látókról, a többi világról, és a múltjáról. Tudni akarta a sorsát, azt, hogy mi az ő feladata a jövőben. Szerette volna megtudni, milyen módon segíthet a társain. Legutolsó sorban pedig megakart valamit tudni az anyjáról és Martháról. Nehezen fogadta el azt a tényt, hogy meghaltak...hogy egyszerűen csak az óceánba fulladtak. Hisz ő maga kómában volt a kalóztámadás alatt. Csak pár emlék maradt meg a fejében a támadással kapcsolatban. Épp ezért mert reménykedni, de részben meg ezért érezte rosszul magát. Tudatlan volt, és ez zavarta őt. A legrosszabb pedig az volt, hogy senki sem bírt neki ebben segíteni. Egyedül kellett ez ügyben nyomoznia, bár maga sem tudta hol kezdjen el kutatni.

Újra felébredt benne a remény, de egyben szomorú is volt. Nem látott sok esélyt arra, hogy újra láthassa Susant, bármekkora szüksége is lett volna rá. Hiányzott neki mindene: az anyai aggodalma, az ölelése, és még lehetne sorolni.

Az apja is eszébe jutott pár percre, míg ezeken gondolkodott. Bár már szinte alig emlékezett rá. Eltűnését mindig is homály fedte. Nem lehetett róla tudni semmit. Csak egy nap jött a levél, benne azzal a hírrel, hogy Will Alston meghalt. Azokban a napokban még Susan egészséges volt, bár az elbúcsúztatás után fokozatosan romlott az állapota. Ekkor Amy még fel sem tudta fogni teljesen a történéseket. Egy egyszerű lány volt, aki egyik pillanatból a másikba elvesztette az édesapját és részben az édesanyját. Kamasz volt, ezért talán még nehezebben fogadta akkor a halál hírt. Mérges volt, de mégis egyben szomorú. Aztán az idő múlásával szépen hozzászokott, hogy már nincs többé mellette az apja, és hogy neki kell foglalkoznia a családdal...