The seer - A látnok

8.

(Eközben Amy szemszögéből)

A lány lassan ült fel ágyán, szemét óvatosan dörzsölgette. Nem értette, mitől lett hirtelen ennyire fáradt. Szerencsére a feje és a torka már nem fájt annyira, egyedül a szédülése nem múlt el. Miután rendesen körül nézett, észrevette, hogy rajta kívül más is van a szobában. Az ajtóban az a fiú állt, aki idevezette. Csodálkozva nézett rá.

- Minek köszönhetem a látogatásod kedves... 

 - Zane. – Fejezte be a lány helyett a mondatot, majd beljebb sétált. Kezében megint volt, abból az érdekes színű folyadékból, amiből Amy előzőleg is kapott. Zane gyorsan ült le a lány mellé, és itatta meg vele a kis fiola tartalmát, még mielőtt az ellenkezhetett volna. – Ettől majd gyorsabban múlik el, a rajtad lévő fedő mágia.

- Hol vagyok? 

 - Egy tengeralattjárón, az Északi-tengeren. Te viszonylag gyorsan magadhoz tértél. 

 - Ezt meg hogy érted? 

 - Nos a húgod még mindig alszik az ital miatt, pedig neki később adtuk be. – Mosolygott a lányra, aki viszont cseppet sem volt mosolygós kedvében. 

 - Mi van Lunával? 

 - Semmi nyugodj meg, az italnak nincsenek kártékony hatásai.

 - Mennyit aludtam? És egyáltalán hány óra van most? – Értetlenkedett Amy. 

 - Alig egy órát aludtál, és tíz perc múlva negyed kilenc.

 - Miért kell itt maradnom? 

 - Hűha, neked aztán vannak ám kérdéseid... - Mordult fel ekkor. – Nem kell ebbe beleütnöd az orrod kislány, majd idővel elmondok mindent. A lényeg az, hogy neked köztünk van a helyed.

Amy épp egy újabb kérdést akart volna feltenni, mikor is az ajtó kivágódott, és helyén pedig egy magas fiú állt. Hosszú lábain, magabiztosan állt, kezeit maga előtt tartotta, készen állva az ütésekre. Sötét haja kócosan bújt elő a kapucniból, ami egyébként takarta az arcát. Zane a váratlan támadástól, teljesen lefagyott. Még azt sem fogta fel, mikor a fiú elkezdett felé közeledni, és az felpofozta. Amy ijedtében felsikított, majd arrébb csúszott az idegentől, de az gyorsabb volt. Erősen markolta meg a lány karját, és kezdte el húzni maga felé. Amy minden erejével próbált ellenkezni, de mind hiába, mert a támadója erősebb volt.

- Nyugodj már meg Amy! Én vagyok az, Ethan. – Mondta, majd hagyta, hogy a kapucni leessen a fejéről, ezzel megmutatva a lánynak az arcát. Amy egyenesen bele is nézett a gyönyörű kék szempárba. Szinte olyan árnyalatú volt, mint az óceán, a lány sokáig tudta volna nézni, szinte teljesen elveszett a fiú szemeiben. Igazából most látta először az arcát, minden féle takarás nélkül. Finom, mégis határozott vonásai igazán széppé tették, ajkai gyönyörű teltek voltak. Kócos haja szemébe lógott, de még így is ki tudott alóla látni a szemével, ami most aggódva nézett végig a lányon. Amy legszívesebben sikított volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Mikor felébredt, Zane volt az első, aki megkereste, és aki normálisan hozzá szólt. Nem tudta felfogni, ki most a jó és a rossz. Hiszen az előbb ütötték le Zanet, pont az a másik személy, akiben annyira megbízott. A lány még mindig nagyon próbált kitörni a fiú kezének szorításából, ami nem sikerült. Szemébe könnyek szöktek. Ekkor Ethan egy kicsit lazított a szorításon, de még így is eléggé tartotta ahhoz, hogy megfékezze a lányt, a kapálódzástól. Míg az egyik kezével a kezeit tartotta, addig a másikkal a száját fogta be, nehogy elkezdjen kiabálni. Lassan kezdett Amy szívverése a normálhoz hasonlítani, és kezeivel sem hadonászott már úgy. Ahogy lassan a lány lehiggadt, úgy engedett a fiú a szorításból.