Adrenalin fröccs

epilógus

epilógus
Gracie szemszöge

Türelmetlenül doboltam a motorháztetőn, miközben ajkaimat csücsörítettem, Chloéra vártam, aki szokás szerint késett. Reece már hazaért az egyetemről, úgyhogy szerettem volna minél hamarabb az iskola falain kívül lenni. Ahogy Reece elment egyetemre, meg kellett tanulnom normálisan közlekedni, és itt volt az ideje beruházni egy új járgányra is. A pofátlanság teteje pedig nyilván az volt, hogy Chloé annak ellenére, hogy volt jogsija és autója is, mai napig hazavitetette magát, csak éppen nem Reeceszel, hanem velem. A pofátlanság pofátlanságának a teteje pedig az volt, amit éppen most művelt. Méghozzá az, hogy képes volt péntek délután megváratni. Észre sem vettem, hogy csikorgatom a fogaimat, csak mikor a lány rózsaszín blúzában és fekete szoknyájában megjelent az iskola bejáratában.

— Bocsánat a késésért! — szabadkozott, és egy kis elégtételként szolgált látni azt, hogy tényleg kifulladt a nagy sietségben. — Elhúzódott a matek.

— Aha — pillantottam rá kétkedően, és beszálltam a Jeepbe.

Abba a kék, koszos Jeepbe, amit Reecetől örököltem meg, ahogy elment egyetemre. A hatalmas járgány az enyém lett, amivel Ree egyik apró kis darabját is megkaptam, ami nagyon jól jött, mikor éppen hiányzott. Ilyen pedig elég sokszor volt az utóbbi időben. Ilyenkor azzal vigasztaltam magamat, hogy hamarosan én is az UoP-n leszek, remélhetőleg ösztöndíjjal, és egy lakásban fogok lakni a fiúval. Legalábbis Reece ezt akarta, én pedig örömmel ugrottam bele a lehetőségbe.

— Komolyan! Esküszöm, hogy ennyi volt — mentegetőzött a lány, mire én megforgattam a szemeimet.

— Nekem ne magyarázkodj! — pillantottam rá jelentőségteljesen, de már mosolyra húzódott a szám. — Nem érdekel kivel gabalyodsz össze, csak legyél itt óra után.

— Micsoda feltételezés! — kapott a szívéhez a lány, de már ő is vigyorgott. Azt hiszem van, ami nem változik.

A vezetés egyre jobban ment, óvatosan, de biztos kézzel kormányoztam ezt a hatalmas autót, amit idő volt megszokni, de mostanra már kezdett ismerőssé válni minden hangja, súrlódása, mozzanata. Nem akartam bevallani magamnak sem, de nagyon élveztem ezt a hatalmas autót vezetni, amit korábban annyiszor szóltam le Reecenek. Valóban egészen más volt benne ülni és vezetni, mint kívülről látni.

Kidobtam otthon Chloét, aztán a Becker ház felé kanyarodtam. Az ablakok nyitva voltak, bentről pedig zene szűrődött ki, úgyhogy biztos voltam benne, hogy itthon találom a testvéreket. Leparkoltam a felhajtón, majd kopogtattam az ajtón. Cori kiáltott vissza, mire kinyitottam az ajtót, és beléptem a házba.

Mindhárman otthon voltak már, én pedig már ugrottam is Ree nyakába, aki úgy pörgetett meg, mint egy hercegnőt. Clayton és Cori csak a szemüket forgatták, de tudtam, hogy ők is legalább annyira örülnek nekünk, mint mi egymásnak. A terhességi teszt okozta stressz valahol összekovácsolt minket, és azóta sokkal több figyelmet szenteltem a két testvérnek, ugyanis nem várt helyzetben álltak mellénk és segítettek nekünk. A menstruációm pár nappal később megjött, az orvos szerint a magas fokú stressz okozta ezt a hosszú késést, ami érthető volt, ugyanis rengeteg feszültség kavargott bennem, ami kihatott a hormonális működésemre is.

Az azt követő nyáron és ősszel, rengeteg időt töltött együtt a két család, a Becker testvérek pedig igazán fontos szerepet töltöttek be az életemben. Nem akartam arra gondolni, hogy ki lennék nélkülük. Bizonyára nem ugyanaz a Gracie, aki most vagyok.

Reece megcsókolt, én pedig mosolyogva bújtam ölelésébe, és hagytam, hogy az ajtó felé vezessen. Nem tudtam, hogy kajálni megyünk, vagy moziba, de teljesen mindegy is volt, mert csak az számított, hogy végre itthon van és láthatom őt. Felkapta a kocsikulcsokat az asztalról, és ezúttal ő ült be a kék Jeepbe, ami mostmár mindkettőnké volt. Mosolyogva figyeltem, ahogy a késő délutáni napfényben kihajt a város szélére. Mióta elment egyetemre és kevesebbet láttuk egymást, sokkal minőségibb időt töltöttünk együtt hétvégenként, a kapcsolatunk pedig napról napra erősebb lett. Boldogabb nem is lehettem volna.

— Hova megyünk? — kérdeztem, mire ő vállat vont.

— Egy naplementés piknikre gondoltam — mondta, és közben rám pillantott. A tekintetét úgy járatta végig a testemen, hogy belepirultam.

— Nincs is kajánk — magyaráztam, és tudtam, hogy egy kicsit felhevült a bőröm a tekintete hatására, amit minden bizonnyal észrevett.

— Nem is mondtam, hogy enni akarok — mosolygott rám, mire én akaratlanul is elkaptam a pillantásomat, Ree pedig felnevetett.

Ahogy kiértünk Portland határára, a fiú lekanyarodott az egyik lehajtón, és egy erdős terület felé vette az irányt, ami fokozatosan vezetett felfelé. Az út egy dombos, földes vidéken ment végig, nemsokára pedig kiértünk a fák közül, és egy dombtetőre parkoltunk, ahonnan látni lehetett a következő városokat és néhány messzebbi település körvonalait. Reece tekintetét rajtam járatta, én pedig a narancsos, sárgás tájat kémleltem, a felhőket, amit színesre festett a lemenő Nap fénye. Nem volt rajtunk kívül senki sem ezen a helyen, ami még meghittebbé varázsolta az egész helyzetet.

— Jó újra látni — mondta Ree, és közben kikapcsolta a biztonsági övét, majd az enyémet is. Kicsit megdöntöttem az ülést, hogy kényelmesebben elférjek, mire a fiú is így tett. Tenyerébe vette a kezemet, és megcsókolta az ujjaimat. — Hiányoztál.

Percekig csak némán bámultuk a lemenő Napot, a színes felhőket és a meg-megvillanó fényeket. A mozgolódó várost, amiben minden embernek megvolt a maga helye. Csodás látvány volt, szerettem a magasból figyelni a várost, és így nézelődni, miközben a sárga fű a szél útját követve hajlongott körülöttünk. Nem tudom meddig ücsöröghettünk szótlanul, mikor a fiú végre magához húzott, én pedig készségesen ültem át a vezető ülésbe hozzá. Megcsókoltam, hagytam, hogy kezei megtalálják szoknyám alatt combjaimat, és ujjai bekússzanak alsóneműm alá. Akaratlanul is belemosolyogtam a csókunkba, miközben a fiú teljesen hátradöntötte az ülését, és hagyta, hogy én is megérintsem. A zihálásunk hamar összekeveredett, a bőrünk egymáshoz simult.

A horizontot elhagyó, lebukó Nap fényében csak arra tudtam gondolni, hogy remélem ami köztünk van, az örökre szól.