Grace határozottan irányítás mániás, szereti, ha a dolgok úgy működnek, ahogy eltervezi. Minden a legnagyobb biztonsággal, a saját medrében, úgy ahogy ő megtervezte.
Reece vad, fékezhetetlen és imádja a spontaneitást. Szeret mindenbe belevágni, m...
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
hatodik rész Gracie szemszöge
Unottan feküdtem a padomon, a fejemet a karomon pihentettem, miközben Mrs Jackson felírta az újabb számtan feladatot a táblára, amit szabad kezemmel, amelyiken nem feküdtem, lefirkáltam a füzetembe. Ma volt a születésnapom, és még senki sem köszöntött fel. Azaz csak Sandy Miller, az egyik csapattársam, akivel a folyosón futottam össze, irodalomra menet, de ennyi. Nem mintha elvártam volna, hogy mindenki engem ugráljon körbe. Az az, talán egy kicsit. Végülis tizennyolc éves lettem, vagy mi a csoda. Chloé végig mellettem maradt ma, mert osztálytársak voltunk, és még a névsorban is közel állt egymáshoz a nevünk, szóval ugyanabba a teremben ülhettünk órán, és mégis egy árva szó sem hangzott el. Egy árva boldog szülinapot sem ejtett ki a száján. Sőt, még azt is megjegyezte, mennyire unalmas ez a nap. Hát kösz.
Igazából meg voltam sértődve. Határozottan. A legjobb barátaim egy szót sem szóltak egész nap. Elfelejtették a születésnapomat. Azt hiszem ez minden ember egyik titkos rémálma, és most velem megtörtént.
Amikor pedig Reece benyögte, hogy mégsem tud hazavinni óra után, ahogy szokott, mert hamarabb végzett, úgyhogy metróznom kell, még szarabb kedvem lett. Hogy felejthettek el engem? Én sosem szoktam elfelejteni őket, direkt a telefonom naptárában is bejelöltem, hogy biztosan emlékezzek rá, kinek mikor van születésnapja. Messze többet, mint csalódottságot éreztem.
— Szia anya — telefonáltam az iskolából kiérve, a hangom szinte élettelen volt. — Csak azért hívlak, mert ma később érek haza, Ree hamarabb végzett, és tojt megvárni.
— Oké, szívem — felelte anya jókedvűen, mintha meg sem hallotta volna a hangomban lapuló keserűséget. — Várunk haza apával.
— Puszi — tettem le a telefont.
Farmerom zsebébe csúsztattam a készüléket, majd elindultam az állomás felé, hogy aztán bérletemet felmutatva a föld alá mozgólépcsőzzek. Annyi metró vonal hálózta át a várost, hogy kb. örök félelemben éltem, hogy el ne tévedjek, és nehogy egy külvárosi gettóba lyukadjak ki végül, ahol az utcán véres bandaháborúk dúlnak, és mindenhol kutyapisi szag van. Jó, mondjuk a háborúk nem túl reálisak, de a szagok igenis. Annyira nagyon féltem ettől, hogy oda sem figyeltem rendesen, és majdnem meg is botlottam az előttem álló sarkában, aki egy virágos gurulós bőröndöt húzott maga után, és piszok zabos pillantást vetett rám, amiért majdnem elhagyta a kis topánkáját miattam. Mérgesen szitkozódtam ezért is. Igazából nem is ez volt az igazi bajom, hanem az hogy elfelejtettek. Komolyan elfelejtettek.
Mire az utcánkba értem már totál a sírás szélén álltam. Nem tudtam, hogy csalódott, dühös vagy szomorú vagyok. Vagy mindhárom egyszerre. Amikor a kulcsommal babráltam mintha a függöny elmozdult volna, de szerintem csak hallucináltam, annyira mélyen beletemetkeztem az önsajnálatba. Matattam a táskámba még egy kicsit, mire végre a legaljáról, nyilván sehonnan máshonnan, előkerült a kis mackós kulcstartóm. Gracie-maci, rémlik? Nos Gracie-maci jelenleg legszívesebben jól bemálnázott volna, hogy holnapig fel se keljen.
