Grace határozottan irányítás mániás, szereti, ha a dolgok úgy működnek, ahogy eltervezi. Minden a legnagyobb biztonsággal, a saját medrében, úgy ahogy ő megtervezte.
Reece vad, fékezhetetlen és imádja a spontaneitást. Szeret mindenbe belevágni, m...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
huszonhetedik rész Gracie szemszöge
A következő napokban remete életmódot éltem. Csak akkor mentem le az emeletről, ha már muszáj volt. Vagyis akkor, ha már nagyon éhes voltam. Aztán még kimentem a szobámból akkor is, ha nagyon kellett pisilnem. Ennyit takart a muszáj. Nem beszéltem senkivel, se anyával se apával, Chloénak válaszoltam az üzeneteire, de vele sem folytattam érdemi kommunikációt. Haragudtam magamra, és arra, hogy ennyire elrontottam. Haragudtam anyára, amiért megvádolt azzal, hogy nem tudom mi a szerelem. Nem is sejtette milyen mély sebet ejtett rajtam ezzel.
A szerelem eddig is érzékeny téma volt az életemben, és most, hogy elveszítettem az egyetlen fiút, akit igazán akartam, azt éreztem mindent elveszítettem. A szakítás pocsék érzés volt. Rengeteg fagyi és chipses zacskó látta a kárát. Szerintem híztam legalább két kilót.
Amennyire igyekeztem elszigetelni magamat otthon, annyira nehezen ment ez az iskolában. Gyakorlatilag szabályosan fájt Reece közelében lenni az ebédek alatt, és azt hittem elájulok, mikor hétfőn nem ült le mellém a szokásos helyünkre. Hányinger gyötört, olyan erős, hogy ki is kellett mennem a mosdóba. Mikor falfehér arccal visszatértem, rajtakaptam a többieket, ahogy éppen sugdolóznak, de amikor közelebb értem, elnémultak. Nagyszerű, legalább biztosan tudtam ki a téma.
Próbáltam az edzésre koncentrálni, de annyira nehezen ment, hogy többször is rám szólt az edző, hogy itt lenne az ideje összeszednem magamat, mert így a válogató elúszik. Persze én is tudtam mekkora tétje van ennek az egésznek. A válogató nem csupán egy egyszerű meccs volt. Általában több egyetem is beült megnézni az ígéretes játékosokat. Más körülmények között kiugrottam volna a bőrömből ennek hallatán, hiszen ez azt jelentette volna, hogy lehet esélyem bekerülni arra az egyetemre, amire Reece is járni fog. Csakhogy jelenleg ez a cél nemcsak elérhetetlennek, hanem értelmetlennek is tűnt.
Gyűlöltem magamat, igazság szerint olyannyira, mint életem során sohasem. Hatalmas hibát követtem el, és pontosan tudtam, hogy egy bocsánatkérés nem fogja helyrehozni a hibákat, amiket vétettem. Úgyhogy inkább csendesen elszigetelődtem, amíg ki nem találtam valami okosabb megoldást. Vagy egyáltalán bármilyent. Nem volt túl sok ötletem.
— Grace, várj! — egy fiú hang szólt utánam, ahogy az ebédlőből a termem felé indultam a hosszú folyosón. — Lassíts már.
Scott ért utol. Egy kicsit még lihegett is, de nem hiszem, hogy annyira megerőltette volna magát, inkább csak a stressz okozhatta. Meglepődve pillantottam rá, hogy egyáltalán valaki hozzám szólt az utóbbi napokban. Ma csütörtök van, szóval lassan egy hete, hogy az eset megtörtént. Azóta szinte zéró kommunikációt folytattam a körülöttem lévőkkel.
— Mi az? — kérdeztem, és közben lassan lépkedtem tovább. Scott felvette a tempót és jött velem.
— Meddig akarod ezt csinálni? — kérdezte, mire én meghökkenve pillantottam rá. Megütközve lassítottam le a lépteimet. Ő teljesen megállt.
