Kérges bőr / Larry Stylinson ff / BEFEJEZETT

16.

Louis:

Másnap nem kellett mennem dolgozni, így a napot a kincsemnek szenteltem. Hála az égnek, jobban lett estére, és egy kis kását már tudott enni. Reggel a napot korán kezdtem, és begyújtottam rá, hogy meleg legyen. Még mélyen aludt, így próbáltam halkan mozogni, hogy ne ébresszem fel. Bűntudat kínzott, hogy miattam szenvedett előző nap. Szerencsére a gazda adott bőven kását, így tudtam rendesen ételt adni az én kincsemnek. Bár magamat ismervén, az utolsó falatot is ki venném a számból, csak neki több jusson. Ismerem magam ennyire. A szeretetem iránta elérte a végtelent. Harry hatalmasat nőtt a szememben, már korántsem az a hatalmaskodó, pöffeszkedő, és arrogáns ember, aki volt. Egy végtelen szeretetéhes férfi, aki törődést igényel, és odafigyelést. Ha ezt megkapja, egy igazi kis kezesbárány, aki bármit megtesz, amire csak megkérem. Most, ahogy nézem, ahogy pihen, a szívem kihagy egy ütemet. Ő a legszebb lény, akit valaha láttam. Szerelmesen pásztázom angyali fürtjeit, ami kunkorodva keretezi gyönyörű arcát.

- Meg is fogsz csókolni, vagy még nézelődsz kicsit? - hozza rám a szívbajt.

- Jesszus, Harry!

- Jó reggelt, apuci! - nyújtózik ki.

- Jó reggelt, hercegnőm!

- Csókot kérek! - nyaffant nekem. Az ajkaihoz hajolok, majd finoman hozzá érintem a sajátom.

- Hogy aludtál, szerelmem? - simítok ki egy rakoncátlan fürtöt a homlokából.

- A karjaid között? Csodálatosan.

- Jobban van pocak? Nem kell menned?

- Nem, nem kell mennem, és már nem görcsöl.

- Jól van, kincsem. Azért a biztonság kedvéért pihengess még.

- Jól vagyok, tényleg.. - mindig makacs.

- Legalább akkor azt engedd meg, hogy ma én végezzek minden nehezebb munkát! Végül is, az én hibám ez az egész.

- Jót akartál.

- Majdnem megöltelek! - komolyan nem látja át a dolgok súlyát?

- Ez azért enyhe túlzás. Nem olyan könnyű megszabadulni tőlem.

- Eszem ágában sincs! - ölelem magamhoz. A nap többi része eseménytelenül telt. A kincsem pihengetett, szót fogadó volt, amiért külön büszke vagyok rá. Délután azonban nem várt fordulat következett be. Már túl voltunk a kásán, és Harry épp legújabb szenvedélynek hódolt: előttem térdelt, a fejét ölembe hajtotta, és míg ölelte a lábamat egyik kezével, másikban az általam faragott Diótörő figura pihent. Azt élvezte, hogy a bongyori fürtökkel játszom. Olyan meghitt, és békés volt ez a pillanat. Nem volt szavakra szükség. A földesúr, aki letérdel egy paraszt elé, hogy szeretetet kaphasson. Volt már, hogy képes volt így elaludni. Mindkettőnknek fontosak voltak ezek a pillanatok.

Épp ekkor történt meg eddigi életem legszörnyűbb rémálma. Berúgták a kunyhó ajtaját, majd pillanatok alatt tépték ki a karjaimból a szerelmem, aki üvöltve küzdött mindhiába. Engem két őr fogott le, míg a templomban látott Desmond elém sétált, mellette pedig Maria!

- Szóval végig rejtegetted az unokaöcsémet, te földtúró paraszt! Tudod te, mennyi pénz forgott kockán miattad? - ekkor meg hallottam, amint Harry üvölt, majd a hanghoz ő maga is társult.

- Apuci! Engedjétek el! Apuci szeretlek! - úgy kapaszkodott belém, akár egy elmeháborodott.

- Ez undorító. Bemocskolod a Styles nevet, te utolsó hímringyó! Szedjétek le róla, és irány a birtok! Ezt meg vigyétek a börtönbe! - utasította az őröket Desmond.

- Ne! Apuci! Szeretlek! Visszatérek, ígérem! Várj rám, kérlek! Apuciiii! - hallottam egyre távolodni a drágámat, és ott megtört bennem valami. Könnyek nélkül zokogtam. Nem gyengülhettem el előttük. A mondást most értettem meg igazán: "A könnytelen bánat, befelé vérzik." Ezt éreztem én is, majd az első ütést, és sorban a többit. Szinte félholtra vertek, mikor is már az eszméletemet is elveszítettem.

Harry:

Ahogy Desmond emberei lefejtettek Apuciról, és elrángattak tőle, megszakadt a szívem. Nem érhet így véget! Végre rám talál a szerelem, életemben először boldog vagyok, és elveszik tőlem azt a maroknyi örömet. Végig üvöltöttem az utat hazáig. Kapálóztam, próbáltam szabadulni, de nem voltam elég erős. Tömlöcbe vetik a szerelmem! Nem engedhetem!

- Eresszetek, kutyák! Megöllek, Desmond! Érted? Megöllek! Minek kellek én neked? Tiéd mindenem! Mi kell még? Mit akarsz még tőlem elvenni? - fröcsögtem indulatosan.

- Nos. Hivatalosan minden a tiéd. De el fogom érni, hogy mindent rám ruházz. Vagy így, vagy úgy.

- Te... te.. tessék?

- Kérvényezni fogom, hogy akasszák fel a kis szerelmedet a főtéren paráznaság miatt.

- Ezt nem teheted! - meghűlt bennem a vér a szavai hallatán. Immáron a szoba szenvedte kárát annak, amit mondott. A saját házam vendég szobájának lettem a rabja. Törni, zúzni kezdtem, de a bennem felgyűlt fájdalom és kilátástalanság mit sem csökkent. Ölni akartam,rombolni.

- Apuciiii! - üvöltöttem lélekszakadva, míg lihegve az iménti károkozástól kimerülten úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, akinek nem dobnak kötelet a csónakról, és a végtelen, fekete tenger lassan elnyeli. Fodrozódó habok csaptak át a fejem felett, amit már nem voltam képes kivédeni. Louis segített, és nem engedte, hogy elmerüljek. Befogadott, és megmentette a lelkemet a sivár haláltól, de Desmond, most a mi csónakunkba léket ütött, és élvezettel nézi végig, mint fulladunk bele a végeláthatatlan bánatba. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. A tudat, hogy ártatlan, és ki fogják végezni. Oka: szeretni mert. Az az angyal azt érdemelné, hogy a lábanyomát csókolgassák, nem azt, hogy megszégyenítsék, és mint egy tolvajt, kötél által kivégezzék. Az, hogy ő meg fog halni, a tudat, hogy nem tudom megakadályozni, szét szaggatja a lelkem. Az én hibám. Nem lett volna szabad elengedni sehová. El kellett volna meneküljünk, már akkor, mikor megemlítette Desmond nevét. De nem... Én állat! A kezem a nadrágom zsebébe vándorol, és kitapintom az én drágám által kapott kis Diótörő figurát. Ahogy előveszem, szememből ismét patakzanak a könnyek. Eszembe jut, milyen örömmel adta nekem, és milyen szerelmes, boldog éjszakát töltöttünk akkor éjjel együtt.

- Könyörgöm eresszenek el! - zokogtam hangosan, míg az apró kis figurát néztem. Nagyon egyszerű, mégis, számomra a legszebb, és varázsereje van. Emlékszem, mikor apuci a kezembe adta a fa alatt, azt mondta nekem: "Ez a kis figura varázserővel bír. Ha nagyon vágysz valamire, fogd a kezedbe, gondolj rá erősen, és ő segít. Eljuttatja az angyalokhoz a kérésed, akik segítenek neked, hogy teljesüljenek a vágyaid, hercegnőm." Akkor kuncogtam ezen, de most zokogva kezdtem imádkozni, míg a kis fabábút néztem - Könyörgöm, segíts! Kérlek, tégy csodát, és beszélj az angyalokkal! Hozzák vissza hozzám a szerelmem! Óvják meg, könyörgöm! Nem kérek mást, csak útmutatást, mit kell tennem! Ígérem, mindent rendben hozok, csak hadd éljen ő! Hadd szeressem! Könyörgöm, segíts nekem, drága kis diótörőm! Vidd el a szavaim az angyalkákhoz! Esdeklem neked! - zokogtam egyre jobban,és közben, valahol legmélyen, hálát éreztem. Hittem, hogy ez az egyszerű kis faragott bábu majd segít, és vissza visz a drágámhoz - Oldozz fel! Kérlek segíts, hogy ne legyen bűn szeretnem őt! Mindenre kérlek, tolmácsold az égi lények felé a kérésem! Tisztítsák meg a fejem, és jöjjek rá a megoldásra, mert biztos, hogy van! De addig is, vigyázzanak rá helyettem, és szeressék őt! Kérlek, kis Diótörő, segíts nekem visszakapni őt, aki fényt hozott a lelkem sötétjébe! Kérlek titeket angyalok, hallgassatok meg!