Kérges bőr / Larry Stylinson ff / BEFEJEZETT

19.

Harry:

Bár láthattam a drágámat, mégis megöl a magány. Irtózatosan hiányzik, minden vágyam újra behódolni a szerelmünknek. A karjaiba simulni, és hagyni, hogy szeressen. Vajon ő is gondol ennyit rám? Tudja, hogy mennyire szeretem? Desmond el akarja velem hitetni, hogy Lou már nem szeret. Nem hiszek neki, tudom, hogy vár rám, hiszen megígértem neki, hogy megyek utána. Annyira le van soványodva. Biztosan alig eszik! Csak imádkozhatok, hogy vigyázzanak rá az angyalok, legalább míg újra együtt nem lehetünk. Mostanában sokszor álmodok azzal a kisfiúval, akit láttam, miután összevertek. Biztat, és azt mondja, ő is szeret, és vár engem. Álmomban megkértem, hogy legyen vele, és óvja őt. A kisfiú rendre bólint, majd eltűnik. Bár az csupán álom, reménykedem benne, hogy mellett is van egy kis angyalka, aki egyengeti a sorsát. Nem akarom elveszíteni. Szeretni akarom, dédelgetni, és kiszolgálni, míg ver a szívem. Desmond szerint ez beteges hóbort részemről. Szerintem csupán szerelem. A szív nem válogat, az csak egyszerűen megérzi, ha az igazi van a közelében, és nekem Louis az igazi. Az a férfi, aki előtte térdre omlok, és a lábujját csókolom, míg engedélyt nem kapok, hogy más részét is érinthessem bűnös ajkaimmal. Végig kóstolni minden pontot, beszívni édes pizsama illatát, megízlelni a sós, kesernyés nedvét, miután végre imádtam őt a számmal. Minden vágyam újra őt felmagasztalva szeretni, hogy érezze, milyen nagyon csodálatos az ő puszta létezése. Louis szerelménél tisztább esszencia nem létezik. Őszinte rajongással szeret, és én nem lehetek elég hálás a teremtőnek, hogy ő lélegzik, hús vér ember, és én elhalmozhatom őt a szerelmemmel. Bár itt mindenem megvan, az ételben dúskálunk, és tényleg nem lehet panaszom az ellátásra, de mégsem esik jól egy falat sem, amit nem oszthatok meg vele. Desmond szinte naponta küldd fel hozzám örömlányokat, de sorban dobom ki őket. Hozzám nem érhet senki, csupán az én apucikám! Engem nem mocskolhat be egyetlen egy ilyen ribanc sem! Apuci érintése megtisztulást hozott meggyalázott testemnek, és nem hagyom, hogy az ilyen útszéli szajhák miatt rossz legyek ismét. Az én drágám csalódna bennem. Nem. Mióta nem vagyok vele, nem érintettem magam, hogy könnyítsek vágyaimon. Nem. Majd a szerelmemmel közösen. Addig meg el kell viselnem Desmond szent beszédét, hogy engem biztosan el bájoltak, és azért vágyódom oda vissza. De semmi baj. Tudja jól, hogyha nem tagad ki, tönkre teszem. Ha megteszi, amire kérem őt, mindent megkap, és én egy árva pennyt sem kérek tőle. És neki ez a célja. A teljes és korlátlan hatalom. Hát jó. Ha ez az ára annak, hogy szerethessem az én ácsmester szerelmemet, minden további nélkül mindenről lemondok. Esténként a kis Diótörővel alszom el, és ahhoz intézem a kívánságom, ami minden éjjel ugyanúgy szól:

„Drága kis Diótörő! Kérlek, segíts! Juttasd el az angyaloknak a kérésem! Csupán annyit szeretnék, hogy vigyázzanak az én drága apucimra! Figyeljék őt, és ne engedjék, hogy butaságot tegyen! Adjatok neki reményt, és erőt, hogy kitartson, míg visszatérek hozzá!Vigyétek el neki szívem szavát, hogy szeretem őt, és visszatérek hamar!"

Minden este ez a megtanult kis imádságom. Egyik nap Desmond hivatott egy orvost, hogy állapítsa meg, hogy bolond vagyok. Ám az orvos sem volt hülye, tudta jól, hogy ez mind csak színjáték. Mikor kettesben maradtunk, rá is kérdezett. Elmondtam neki, hogy mi történt, és Louist is, bár nem értette meg a vonzalmam iránta, de megesküdött, hogy segít, és kiállítja a papírt, hogy nem vagyok teljesen épelméjű. Sajnos előre láthatólag ez így is legalább még kéthetet vesz igénybe, de legalább már látom az alagút végét. Számolom a napokat, perceket. Természetesen most még lassabban halad az idő, most, hogy várnom kellett. Ezer féleképpen képzeltem már el a találkozást. Biztosan a nyakamba fog ugrani, és addig csókol, míg bírja levegővel. Más verziót nem fogadok el. Ő az én apucim és én az ő kis felesége. Ennyi. Sajnálom, hogy ha nem tetszik valakinek, hogy végre én is boldog merek lenni, mert merek. Ennyi. Egy férfi karjában leltem megváltásra, és nem vagyok hajlandó szégyellni ezt, hiszen olyan örömöt adott minden vele töltött perc, amit több év házasság alatt nem tapasztaltam meg. Louis maga a csoda az életemben. Amikor már nem azért bújtunk össze esténként, hogy kielégülést nyerjünk, hanem egy egészen földöntúli egyesülés reményében, ami spirális alakban egyre magasabbra vezetett bennünket. Ott Louis és az én lényem teljesen eltűnt, feloldóttunk, mint harmatcseppek a reggeli fénysugárban. Az utolsó egyesülés, mint az eső csepp a tengerben. Ő a tökéletes minden értelemben számomra. Mellette tanultam meg, hogy egy íztelen kása jobban tud esni a kis fából faragott tányérból, mint a legízletesebb sültek bármilyen arany tálból, ha ő az, akivel együtt fogyaszthatom el az ételt. Minden falatról lemondanék, csak lekuporodhatnék megint a lábaihoz, hogy míg eszik, az ölébe hajthassam a fejem, és megint cirógassa fürtjeimet. Azok a pillanatok voltak életem legmeghatározóbb élményei. Vagy amikor fürödtünk, és miután lemostam a lábát, csókjaimmal hintettem be, hogy így is kimutassam felé a mérhetetlen tiszteletemet. Sosem hittem, hogy egyszer én leszek az, aki majd más előtt meghajol, vagy letérdel, de Louis ezt is megérdemli. El akarom őt halmozni annyi szerelemmel, hogy tudja, nekem ő a minden. A napok lassan pörögnek, a homokóra egyenletesen csöpögteti a sárga szemcséket. Míg leér az egyik oldal, több mint 5 óra telik el. Sokszor ülök, és csak nézem, hogy gyorsabban moccanjon, haladjunk, és én már mehessek. De az kegyetlenül ugyanazt az iramot diktálja, semmivel sem gyorsítva a várakozás idegőrlő perceit.Eddig nem volt szokásom, de mióta a türelmetlenség a vendégem lett, a körmeimet rágcsálom. Apuci dühös lesz, ha meglátja, de már nem tudom hogyan levezetni az idegességemet. Már mennék, rohannék hozzá, bele az erős ölelésébe, ahol végre otthonra leltem. Ez jut most csupán, hogy az emlékeiből tápláljam a lelkem. De ki kell tartanom, én tudom, amit ő még nem, hogy nemsokára végre újra együtt lehetünk majd. Bele sem merek gondolni, mennyire magányos lehet most az én kis angyalkám. Remélem a Diótörő tényleg segít, és vigyáznak az égiek az én kicsi szerelmemre. Minden éjjel álmodok a kisfiúról, és remélem, hogy ő tényleg angyal. Ebben a buta gondolatba kapaszkodok, hogy ne higgyem el, hogy esetleg megbomlott volna az elmém. Nem. Az a kisfiú az én szememben angyal. Hisz annyira hasonlít apucira. Csak annyi a különbség, hogy neki nincsennek aggodalomtól barázdált csíkok a homlokán, mint a kedvesemnek, és szőkébb a kis haja.
Ha minden igaz, már csak napok kérdése, és végre kezemben lesz a papír, hogy mehetek az édes kis drágám karjaiba. Éhezem utána. Végtelenül üres vagyok, hogy nincs velem. Igazság szerint próbálom magam tartani, hisz tényleg nemsokára velem lesz, de mégis, néha rám tör a félelem, hogy már nem fogok neki kelleni, vagy éppen már nem akar engem, mert fél, hogy bebörtönzik megint. Viszont már csak pár nap, és itt lesz nálam a papír, hogy Desmond kitagad, és a szavát adja - írásban - hogy békében hagy élni kettőnket, és nem lehetetleníti el a létünket. Csak ez maradt nekem, az ígérete. Bíznom kell benne. Bár az orvos segít, nem ért egyet a döntésemmel. Szerinte Desmond átver. Viszont engem sem ejtettek a fejemre, tudom jól, hogy mire kell a hivatalos papíroknál ügyelni, így esélye sem lesz a drága nagybácsikámnak megtenni velem, hogy kisemmizzen és el zárjon a drágám ölelő karjaiból. Azt többé nem hagyom.