Kérges bőr / Larry Stylinson ff / BEFEJEZETT

18.

Louis: 

Fogalmam sincs, meddig zokogtam és üvöltöttem, de a kínjaimnak egy ájulás vetett véget. Egy kisfiúról álmodtam. Egy kék zekét viselt, édes kis ruhája volt, és szőke, borzas haja, mint nekem kicsiként. Fájdalom töltött el, miután megtudtam, hogy Anna terhes volt, és elvette a gyermekem életét. Mindig úgy hittem, úgy képzeltem, hogy egy édes kisfiam lett volna, hasonló, ehhez a gyermekhez. Olyan szép volt az apró kis keze, ahogyan megsimogatta elgyötört arcomat.

- Tarts ki! Visszajön hozzád! Kérlek, légy erős! - mondta nekem, majd elhalványult a kép, és álomtalan álomba merültem. A tömlöcben szinte semmit nem tudtam pihenni. Az a fél óra - óra amit már a fáradtság erőszakolt ki belőlem, nagyon kevésnek bizonyult. Többre lett volna szükségem, de nem tudtam ott pihenni. És most, félig az ágyon félig a földön, egyszerűen felmondták az idegeim a szolgálatot, nem bírtam tovább, és megadtam magam a mély álomnak. Fogalmam sincs, mennyit alhattam, de nagyon elgémberedett tagokkal ébredtem. A szemem sarkából mintha az álombeli kisfiút láttam volna, de amint odanéztem, eltűnt. Eléggé fáztam, így kimentem, és hordtam be tűzre valót. Ha már ételem nincs, meleg legyen. Ahogy hallgattam a fa ropogásának hangjait, a szívem elszorult. Eszembe jutott Harry, mennyire imádta ezt hallgatni. Ott kuporgott a kandalló előtt, és fülelt. A sírás ismét elszorította a torkom.

- Hiányzol szerelmem! Hiányzol apucinak édes hercegnőm! 

Belegondoltam, hogy nem mondtam neki eleget, hogy szeretem. Alig volt időnk, már is elvették őt tőlem. Csak még egyszer tarthatnám a karjaimba! Ölelhetném meg őt! Csak még egyszer elmondhatnám neki, mennyire nagyon szeretem őt! Hogy ő a legjobb feleség, akit valaha kívánhattam volna.

- Visszakapod! Ne add fel a reményt! - hallottam megint az ismerős hangot. Amint odanéztem, halványan a kisfiút pillantottam meg. Szinte biztos, hogy megőrültem.

- Ki vagy te? - kérdeztem tőle, de nem válaszolt, legalábbis nem a feltett kérdésemre.

- Visszatér hozzád! Szeret téged! Jól van, Harry!

- Harry... Honnan tudsz te Harryről?

Ám abban a percben eltűnt a szemem elől. Biztos vagyok benne, hogy az agyam megbomlott, és képzelődöm a szerelmem hiánya miatt. Nem bírom már ezt tovább! Bárhová nézek, őt látom. Lassan neki álltam, és elkezdtem kitakarítani a kunyhót. Már jócskán éjjel volt, de én még mindig a törött darabokat szedegettem a földről. Másnap kell valami élelmet szerezzek. Muszáj. Valami munka kell, hogy ennivalót szerezzek. És ha dolgozom, közben nem jár az agyam egyfolytában az én édes is göndör angyalkámon. 

Reggel első dolgom volt rendbe tenni magam. Lefürödtem, és lehúztam az arcomról a több mint egy hónapos borostát. Sokat öregedtem, ezt állapítottam meg, ahogy a víz tükrében igyekeztem megszabadulni a felesleges szőrtől. Harrynem bánta, ha borostám van, de ha már több mint egy hetes volt, mindig jelezte. Addig nem kényeztetett az ajkaival, vagy éppen nem engedte, hogy csókolgassam a rejtett kis rózsát, így erre mindig fokozottan ügyeltem. Mindig azt mondogatta a kincsem, hogy az, hogy szegénysorban élünk, nem jelenti, hogy ápolatlannak is kell lenni. Mindig kényesen ügyelt arra, hogy tisztán feküdjünk ágyba, és ha lehet, akkor a felesleges szőrt is szedjük le az arcunkról. Egyszer fordult elő, hogy piszkos kézzel ültem az asztalhoz. A szerelmem rám nézett, és így szólt:

- Mutasd a kezed!

- Miért?

- Azt kértem, mutasd a kezed apuci! - szólt rám erélyesebben. Egyből megmutattam neki, mire így szólt:

- Azonnal menj, és moss kezet! Hogy ülhetsz le az asztalhoz így? Gyerünk Louis! - mutatott a fürdővízre. Ha Louisnak hívott, és nem apucinak, drágámnak, életemnek, szerelmemnek, vagy éppen kis férjemnek, akkor tudtam jól, hogy dühös. Márpedig ha Harry dühös, ott kő kövön nem marad. Leült az asztal mellé, és várta, hogy megmosom a kezem a dézsa vizében. Miután elég tisztának érzett, ellenőrzött, majd végre neki láthattam a kásának.

- Én nem kaptam rá a cukrot! - szólaltam meg.

- Mivel nem mostál kezet időben! Szóval ne pörlekedj itt nekem! Ezek után oda fogsz figyelni! Ma este pedig nem játszunk pékeset, hogy felmelegíted bennem a kiflidet!

- Ez nem igazság! - pattantam fel, de Harry leszerelt.

- Fáj a fejem. Aludnom kell. Ha megmosod legközelebb a kezed, a fejem sem fog fájni. - ez volt az első komolynak nem mondható vitánk, de másnap mindent bepótoltunk. Istenem, de üres a létezésem nélküle! 

Találtam munkát egy közeli birtokon. Bár megvetnek az emberek, amiért egy férfit választottam, és mertem szeretni, itt mégis találtam egy helyet, ahol a dolgos kéz volt a lényeg, nem az, hogy ki kit szeret, és miként. Nap végén megkaptuk a kis kását, tejet, és mehettünk dolgunkra. Lassú léptekkel mentem minden éjjel, nem akartam hazaérni, és szembesülni a hiánnyal. Otthon gyorsan csináltam tüzet, lemosdottam, majd meg főztem egy kis kását, és magányosan elfogyasztottam azt. A napjaim egyformák voltak, és végtelen hosszúak. Nem bírtam már, hiányzott a szerelmem, és a kínjaim semmi sem csökkenthette, csak ő. De ő már nem az enyém. A lelkemet apró szilánkok szaggatták, tépték, marcangolták, mint a feldühödött, éhes, veszett kutyák. Minden perc, minden óra, a létezésben maga volt az élő rothadó pokol. Nap, nap után ment, de én csak vegetáltam. Megszokásból ettem pár falatot, már nem éreztem éhséget és szomjúságot sem, csak, mint egy állat, húztam az igát, hogy minél jobban elfáradhassak estére, és a békés álomvilág rám találjon. Egyre több és több alkalommal jelent meg nekem az angyalka, ő jelezte, hogy igyak, vagy egyek néhány falatot. Ha nem figyelmeztetett volna, valószínű teljesen kimarad az életemből, és vagy a szomjúság visz el, vagy az éhhalál, de úgy, hogy észre sem veszem. Miért is létezzek, ha ő mást fog szeretni? Azért, hogy nézzem végig a boldogságát? A szívem már beleszakadt a bánatba, de az aztán végképp eltörölné. Bár imádkozom, hogy boldog legyen, képtelen vagyok belegondolni, hogy más érinti, más szereti, más kóstolja az én egyetlen igaz szerelmem. Az íze emléke maradt csupán, és a tudat, hogy még ha nem is sokáig, de az enyém volt, én tarthattam a karjaimban, én ölelhettem, én szerethettem kifulladásig. De ez ma már mind csupán emlék. Emléke egy olyan időszaknak, amikor valóban boldog lehettem. A jelenben semmim nincs, csak a tépdelő fájdalom, ami egyre csak terjed sorvadó lelkemben, mint elburjánzott fekete pestis. Lassan öl meg, hogy szenvedjek. Bár az agyam küzd, és láttatja velem azt a nem létező fiút, mégsem hiszek már neki. Csak teszem a dolgom tovább, és várom végre a jeges halál megváltó csókját.