EmLéKeK

Part 8 * B

BENJAMIN

El vagyok veszve. Félek. Borzasztó érzés, hogy semmire nem emlékszem. Mintha teljesen üres lenne a fejem. Nem emlékszem a gyerekkoromra, nem emlékszem a körülöttem levő emberekre, az iskolára...semmire. És ami a legrosszabb, hogy Davidre sem emlékszem. Mindig mellettem van, annyira kedves, hogy minden alkalommal meghatódom. Ápol, vigyáz rám, gondoskodik rólam. Becézget, megsimogat, én pedig egyre rosszabbul érzem magam, amiért képtelen vagyok ezt viszonozni. A férjem. Ezt mondja, és látom az ujjamon a jegygyűrűt, de erre sem emlékszem. Csak azt tudom, amit ő elmond nekem. Ami sajnos nagyon kevés. Nem mesélhet, mert az orvos figyelmeztette, hogy meg kell várnunk, amíg visszatérnek az emlékeim. Állítólag az nem jó, ha az ő emlékeit raktározom el, mert esetleg nem a megfelelő érzéseket váltja ki bennem. Vagy valami ilyesmi. Nem értettem pontosan, mert nem figyeltem. Egyszerűen csak félek, hogy ez az állapot nem fog változni. Mi lesz velem akkor? És ha még az emlékeim elvesztése nem lenne elég, a lábaim sem működnek. Mindenféle vizsgálatot végeztek rajtam, és az mondta az orvosom, hogy ennek szervi oka nincs, és nagy valószínűséggel újra fogok járni. De ehhez sokat kell dolgozni. Jár is hozzám egy gyógytornász, de nem vagyok biztos benne, hogy használnak ezek a mozdulatok. Egy hét alatt csak kellene valami javulásnak lennie, ugye?

- Ben! Hoztam pudingot! - jelent meg David mosolygós arca az ajtóban. - Az utolsó két csokisat sikerült megszereznem.

Már lassan két hete, hogy felébredtem. Ő azóta el sem mozdul mellőlem, esetleg percekre. Teljesen idegen volt számomra, mégis valamiért jól érzem magam vele. Biztonságot nyújt. És annyira reménykedik, sőt, annyira biztos a gyógyulásomban, hogy az optimizmusa néha rám is ragad. David az egyetlen kapocs, ami a múltamhoz, az emlékeimhez köt. Boldog vagyok, ha mellettem van. És persze hálás vagyok neki mindenért.

- És rendes ételt is vettél magadnak? - kérdeztem. A nővérek és a barátai is elmondták, hogy az elmúlt hónapokban nagyon lefogyott, mert nem evett rendesen. Ezért próbálok figyelni, hogy egyen.

- Igen, főnök - sóhajtott. Az első dolgok egyike, amit megtanultam róla, hogy nagyon szereti az édességet. Azt hiszem, hogy ha rajta múlna, akkor semmi mást nem enne. Most is szomorúan letette a pudingokat az ágy melletti kis szekrényre, leült és nagy gonddal, sóhajtozva elkezdte kibontani a magával hozott dobozt.

- Mondjuk, ha most nem vagy nagyon éhes, akkor megehetjük a pudingot is - szólaltam meg. Nem bírom nézni, ha szomorú, és tudom, hogy ez fel fogja vidítani. És igazam is lett. Azonnal felragyogott az arca, és ez nagyon jó érzés volt.

- Oké - vigyorgott. És már neki is látott, hogy kibontsa a két dobozkát. Az evés már egész jól megy, de sok dologban még ügyetlen vagyok, a kezeim elég gyengék, így sajnos sok dologban David segítségére szorulok.

Csendben ettük a pudingot. Általában David beszélt többet, de most teljesen belemerült az evésbe.

- Szép idő van kinn - szólalt meg hirtelen.

- Nincs hideg?

- Egy kicsit, de szépen süt a nap - felelte. - És még van egy kis hó is. Nem lenne kedved kimenni?

- Hogy mi? - néztem rá csodálkozva.

- Arra gondoltam, hogy egy rövid időre esetleg lenne kedved kimenni. Már nagyon régóta nem voltál kinn, a friss levegőn. A dokit is megkérdezem, de ha rábólint akkor kimehetnénk egy rövid időre.

- De... de hogy? Én nem tudok járni. Fel sem tudok kelni az ágyból - mondtam halkan.

- Tudom, hogy nem tudsz járni, egyelőre - felelte, és az utolsó szót direkt kihangsúlyozta. - De próbáltad már a kerekesszéket, pár percet tudsz benne ülni. Én arra gondoltam, hogy kitolnálak.