EmLéKeK

Part 14 * B

PART 14

BENJAMIN

Eljött a vizsga napja. Rettenetesen izgulok. Soha ennyire nem izgultam még vizsga előtt.
David szeretett volna eljönni, de esélytelen, hogy szabadságot vegyen ki. Szerencsére a tömegközlekedés újra elérhető, így nem okozott gondot a bejutás az egyetemre.
Davidnek volt egy furcsa kérése, hogy ne álljak a buszmegállóba. Először nem értettem, de végül addig faggattam, míg el nem mesélte a balesetem körülményeit. Láttam az arcán, hogy nagyon megviselte, ezért nem is kérdeztem többet, csak megígértem, hogy a lehető legtávolabb fogok állni. Erre megnyugodott.

A vizsga, pontosabban a vizsgák órákon keresztül tartottak. Már dél is elmúlt, mikor az utolsóról is kijöttem. Éreztem, hogy épp csak annyi erőm maradt, hogy lehuppanjak az egyik terem előtti padra. Kis pihenés után előszedtem a táskámból a szelet csokoládét és a vizet, amit reggel tettem be. Tudtam, hogy ezek jól fognak jönni. És már megint igazam volt.
Sikerült magamhoz térnem és már csak annyi dolgom volt, hogy várjam az eredményt.
Gyorsan küldtem Davidnek egy üzenetet, hogy a vizsgáknak vége és várom az eredményt. Tudom, hogy izgul miattam, reggel megígértette velem, hogy azonnal írok, ha kész vagyok.

Iszonyatosan lassan telt az idő. Úgy éreztem, mintha már órák óta ülnék ezen a padon. Persze az órám szerint alig háromnegyed órája várok. Jó lenne kimenni egy kicsit a friss levegőre, de mi lesz, ha éppen akkor szólítanak, ha nem vagyok itt?
Újabb fél óra telt el, mire végre nyílt a terem ajtaja. A tanáraim röviden szóban is értékelték az eredményt, majd elmehettem.
Úgy mentem ki az épületből, mint egy zombi. Igazából azt sem tudtam, hogy merre megyek.
Egyfajta transzból zökkentett ki, mikor egy kék ruhás férfi állt előttem. Pár pillanat múlva kapcsoltam, hogy hiszen ez David! Egy szó nélkül a nyakába borultam, és elkezdtem sírni.
- Édesem. Minden rendben - súgta. Kedvesen simogatta a hátamat, amíg csak abba nem tudtam hagyni a sírást.
- Ki..kile..kilencvenhét - szipogtam. Erre kicsit eltolt magától és csodálkozva nézett rám.
- Micsoda? - kérdezte.
- Kilenvenhé..hét százalék.
- Akkor sikerült? - kiáltotta. Mire csak bólintani tudtam. - Akkor miért sírsz?
- Nem tudom - feleltem, és megint eleredtek a könnyeim. Erre nevetve felkapott és olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem összetöri a csontjaimat. De nekem most pont erre az ölelésre volt szükségem.
Pár perc múlva sikerült összeszednem magam, David pedig egy padhoz vezetett. Gyorsan elmeséltem mindent, ami ma történt.
- Annyira büszke vagyok rád - mondta és újra magához húzott.
- Köszönöm, hogy itt vagy - motyogtam. - Annyira szükségem volt ma rád. Nem is tudom mi lett volna, ha nem vagy itt. De hogyan sikerült?
- Dannel megbeszéltem, hogy minden szünetemet egybe veszem ki. Szerencsére pont jól időzítettem - vigyorgott.
Mondhattam volna, hogy nem kell ilyet tennie, de azt is tudom, hogy ha nincs itt, akkor ki tudja merre kóborolnék most. Pont rá volt szükségem, az ölelésére, hogy visszahozzon abból a transzból.
- Köszönöm - mondtam el, ma már talán ezredszerre.
- Részemről az öröm - felelt mosolyogva. - Sajnos nemsokára vissza kell mennem, de majd este ünneplünk.
- Az jó lesz - vágtam rá, és már én is boldogan mosolyogtam.
- Nem tudom elégszer mondani, hogy milyen büszke vagyok rád. Fantasztikus eredmény! De azért amikor zokogva a nyakamba borultál, akkor megijedtem, hogy talán mégsem sikerült - mondta. - Miért sírtál?
- Szerintem így jött ki az egész napos stressz - vontam vállat. Talán volt még valami más is, de ezt most nem tudnám pontosan szavakba önteni.
- A lényeg, hogy most már minden rendben van - jegyezte meg mosolyogva. Kedvesen végigsimított az arcomon, mire én kezemet az övére helyezve megállítottam a mozdulatot. Annyira jól esett az érintése.
- Neked köszönhetem - feleltem. - Ja, és persze Danielnek, aki elengedett.
Erre halkan felnevetett.
- Akkor Mason őrmestert se hagyjuk ki. Volt olyan kedves, hogy ide fuvarozott, és ha jól látom, akkor már meg is érkezett, hogy visszavigyen a kórházhoz - mondta vidáman, majd a tőlünk úgy húsz méterre éppen leparkoló rendőrautóra mutatott.
- Ez aztán az időzítés - nevettem. Bár jobban szeretnék még Daviddel maradni, de tudom, hogy szolgálatban van. Az utolsó, amit szeretnék, hogy miattam bajba kerüljön.
- Gyere, téged is haza tudunk vinni - fogta meg a kezemet és elkezdett az autó felé húzni.
- Nem lesz gond? - kérdeztem aggódva. Már így is elég kockázatot vállalt miattam.
- Nyugi, pont útba esik - nyugtatott meg.
A rendőrautóban Mason őrmester kedvesen érdeklődött a vizsgáról. Milyen furcsa, hogy David ezek szerint nagyon sok mindent elmesél a kollégáinak. Nekem ez furcsa, mert sosem voltak olyan barátaim, akiknek a magánéletemről mesélnék. Annak viszont örülök, hogy ezek szerint Davidnek leginkább baráti a kapcsolata a munkatársaival. Persze igaz, hogy az a pár rendőr, akiket én is ismerek szinte már az én barátaim is. Nathan és Daniel mindenképpen.
Túl hamar hazaértem. Szívesen ültem volna még tovább David mellett. De vissza kell mennie dolgozni. Ez a találkozás az egyetemnél egy csodás extra volt. Mondhatni a mai nap megkoronázása.
A házunk előtt David is kiszállt velem együtt.
- Köszönöm a fuvart, Mason őrmester - intettem a kedvesen mosolygó fiatal rendőrnek. - Szerintem kevés civil élvezte annyira az utazást a rendőrautóban, mint én.
Erre David és az őrmester hangosan felnevetett. Gyorsan elköszöntem, majd a kapuhoz lépve meg visszafordultam. David még mindig ott állt és jellegzetes mosolyával az ajkán engem nézett. A szívem nagyot dobbant. Ő a férjem. Mivel érdemeltem ki ezt a csodálatos embert?
Mielőtt még meggondolhattam volna magam, vissza futottam hozzá és egy csókot nyomtam. Az ajkára. Ezt eddig még sosem mertem. Apró érintéseken és öleléseken kívül más még nem történt köztünk. Illetve persze nyilván a baleset előtt történt sok minden, de mivel arra nem emlékszem, ezért azt most nem számolom. De most csak arra vágytam, hogy egy gyors csókot adhassak neki. Ezt éreztem helyesnek és érdekes módon semmilyen rossz érzés, esetleg szégyen nem támadt bennem.
Vicces, hogy David teljesen ledöbbent. Teljesen lefagyott. Még egyszer intettem és újra a kapuhoz szaladtam. Most már a kódot beütve be is jutottam a lépcsőházba, nem sokkal később pedig már a lakás ajtaját nyitottam. Lerúgtam a cipőmet és az ablakhoz siettem. A rendőrautó már nem állt a ház előtt. Nagyon jó. Ezek szerint David visszament dolgozni. Már csak pár óra és itthon lesz.
Lehuppantam a kanapéra, és az ajkamon végigsimítva újra felidéztem azt a rövid csókot. Vagy nem is csók volt? Inkább csak puszi? Nem baj. A lényeg az, hogy iszonyatosan jól esett. Vajon Davidnek is? Szóba fogja hozni este? Esetleg tervez folytatást? Egy cseppet sem bánnám, ha így lenne. És ezzel a gondolattal saját magam lepem meg a legjobban. Ahogy telnek a napok, egyre jobban vágyom a közelségére. Mindig többet és többet akarok. Eleinte nagyon furcsa volt ez az érzés. De aztán elgondolkodtam és rájöttem, hogy attól még hogy én nem emlékszem, attól mi még házasok vagyunk és majdnem húsz éve ismerjük egymást. Az amnézia miatt az utóbbi időben csak topogunk. Tudom, hogy David többre vágyik és már nekem sem elég az, ami köztünk van. Ez és a vizsga miatti érzelmi hullámvasút hozta ki belőlem azt, amit kihozott. És nem bánom. Meg fogom mutatni Davidnek is, hogy kész vagyok tovább lépni. Mert szeretem őt.