EmLéKeK

Part 11 *D

PART 11

DAVID

Az elmúlt másfél-két hétben sok minden megváltozott. Kifejezetten jó irányba. Ben mintha felszabadult volna. Sokat gondolkodtam, hogy mi a változás oka, de nem tudom a választ, esetleg csak sejtem. Mikor újra dolgozni kezdtem, eleinte aggódtam, hogy mit fog csinálni Ben egyedül itthon. Már az első nap kellemes meglepetés ért. Elővette a jegyzeteit. Már annak is örültem, hogy lefoglalja magát és ilyen gyorsan talált valamit, ami érdekli, de ami még ennél is jobb volt, hogy idővel mindenre emlékezett, amit korábban megtanult.
Volt mondjuk egy érdekes beszélgetésünk. Akkor értettem meg, hogy ő mennyire aggódik amiatt, hogy én hogyan érzem magam ebben a helyzetben. Azt hiszem, hogy sikerült meggyőznöm, hogy én bármeddig várok rá. Talán emiatt változott meg? Végül is mindegy is, hogy miért történt. Csak az számít, hogy boldog, és minden nappal boldogabbnak tűnik. Ha ő boldog, akkor én vagyok.

- Hammond őrmester? - szólított meg az egyik bajtársam, kizökkentve ezzel a gondolataimból.

- Igen, Mason őrmester? - néztem fel. Egy nálam is fiatalabb srác állt az asztal mellett, ahol a napi jelentést próbáltam legépelni. Az őrmester még csak pár napja került hozzánk.

- Öhm, a társam már elment, és én nem tudom, hogy kinek adjam le a jelentésemet - mondta zavartan.

- Semmi baj - feleltem. Szegény fiú, nem könnyű újoncnak lenni. - Mindjárt kész vagyok a sajátommal. Ha gondolod, akkor elviszem a tiédet is.

- Nagyon köszönöm - mosolygott hálásan. Bólintottam, majd visszatértem a jelentésemhez. Nem volt egyszerű visszaterelnem a figyelmemet a jelentésemre, hiszen az elmúlt pár percet azzal töltöttem, hogy Benre gondoltam. Ami persze nem újdonság, ezt mindenki tudja már rólam.

Végül sikerült befejeznem a papírmunkát, gyorsan leadtam a szolgálat vezetőnek, majd elindultam haza. Útközben egyre csak az járt a fejemben, hogy ma milyen meglepetéssel vár a férjem. Ez egy újabb előrelépés, hogy mindig készít valami egyszerű ételt, mire hazaérek. Eleinte persze féltem egy kicsit ettől, hiszen ez elég balesetveszélyes is lehet. A kerekesszékből nem éri el rendesen a konyhapultot. De aztán megnyugodtam, és Ben is megígérte, hogy csak egyszerű dolgokat fog készíteni és nagyon óvatos lesz. Olyan csillogó mosollyal tálalja elém az egyszerű finomságokat, hogy abban a pillanatban el is feledkezem minden aggodalmamról.

Vidáman, jó hangulatban nyitottam ki az ajtót.

- Hazaértem, kedvesem - kiáltottam. Miközben levettem a cipőmet, kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy most nem érzek semmilyen finom illatot. Ezek szerint ma nem készített semmit. Biztosan tanult, gondoltam. Nem probléma, hiszen szokás szerint hazafelé vettem magunknak ételt.
Az viszont sokkal furcsább volt, hogy nem jött elém, de még csak nem is válaszolt. Általában elém szokott gurulni a kerekesszékével, ahogy hazaérek.

- Ben? Édes? - szóltam, és most már aggódva mentem beljebb a lakásban. Mivel egészen kicsi a lakásunk, így gyakorlatilag a bejárati ajtótól a legtöbb helyiséget át tudom vizsgálni egyetlen pillantással. A konyhában nem volt, a nappaliban viszont, legnagyobb rémületemre csak a kerekesszéket láttam, ami ráadásul fel volt borulva. Két lépéssel ott teremtem, és azonnal megláttam, ahogy Benjamin ott fekszik a földön. Remegve térdeltem mellé, és igyekeztem minél óvatosabban magam felé fordítani. Nem tudhattam, hogy mi történt, és nem akartam esetleg még nagyobb sérülést okozni. - Mi történt édesem?

Lassan nyitotta ki a szemeit. Már éppen kezdtem pánikba esni, amikor nem reagált a szólongatásra. A vörös szemei azonnal elárulták, hogy sírt és valószínűleg sokat. Mintha az arcán is oda lenne száradva a könnye.
- Mi történt? - kérdeztem újra. - Fáj valamid? Hívjak mentőt?
- Ne..nem kell - súgta. Ez egy kicsit talán megnyugtatott. A rendőri munka során megszoktam, hogy sokszor magam gyűjtöm össze az információ morzsákat és azokból próbálom összerakni, hogy mi történhetett. Tudom, hogy most Bent nem lenne szerencsés kérdésekkel zaklatni. Abból, ahogy a segítségemmel felült, és nincs látható sérülése, arra következtetek, hogy bár valahogy kiesett a székéből, de nincs semmi baja. Az biztos, hogy hosszabb ideig sírt, ez a szemén jól látszik, és biztosan álomba sírta magát. Tehát elég hosszú időt tölthetett el a padlón fekve. Talán órákat.
Nagyon szeretném tudni, hogy mi történt, de inkább kivárom, hogy teljesen megnyugodjon. Egyelőre annyi is elég, hogy itt ülünk a földön és az oldalamhoz dől. Egyértelműen nincs ellenére az sem, hogy átöleljem.