EmLéKeK

Hetedik rész * D

DAVID

Reggel arra ébredtem, hogy mindenem fáj. Miért aludtam a széken? Lassan kinyitottam a szemem, és megpróbáltam kinyújtóztatni a hátamat, nyakamat és lábaimat. Teljesen elgémberedett mindenem. Mikor már nagyjából helyre került a legtöbb ízületem, megszokásból körülnéztem. Majdnem leestem a székről, amikor tekintetem Benjaminéval találkozott. Érdeklődve nézett rám, majd elmosolyodott a szerencsétlenkedésemet látva. Már majdnem el is felejtettem, hogy tegnap végre felébredt.

- Jó reggelt - mondtam mosolyogva, mire ő bólintott, és szélesen elmosolyodott. Ezúttal már majdnem olyan volt a mosolya, mint régen. Elért egésze a szeméig. Nem tudok betelni vele. Olyan gyönyörű. És hihetetlen, hogy nyolc hónapnyi kóma után így tud mosolyogni, sőt, ahogy látom, a kezeit is ügyesebben mozgatja, mint tegnap. - Hogy érzed magad?

Válaszként még mindig mosolyogva bólintott.

- Kérdezném, hogy kérsz-e valamit, de nem tudom, hogy mikor ehetsz vagy ihatsz - mondtam elgondolkodva. - Nemsokára jön a nővér, és megkérdezem.

Ben újra bólintott.

- Van viszont valami, amit el kell mondanom, illetve meg kell kérdeznem - kezdtem, és próbáltam kitalálni, hogy adjam elő. - Ez lehet, hogy kellemetlen lesz neked.

Érdeklődve nézett rám. Nagyot sóhajtva folytattam.

- Tudod, sokáig voltál így... kómában, és hát nyilván wc-re sem tudtál menni - magyaráztam, Ben szeme pedig egyre jobban elkerekedett. - Nos, igen, szóval pelenkát kell használnod. És reggel mindig azzal kezdtük a napot, hogy ezt lecseréltük, és lemosdattunk téged.

Fülig vörösödve nézett, majd rám mutatott az ujjával és kérdőn néztem.

- Igen, amikor csak lehetett én csináltam ezt - feleltem. - És mivel ez tegnap is kimaradt, ezért jó lenne most ezen túlesni.

Ijedten nézett rám és kicsit megrázta a fejét.

- Nézd, kedves. Én tudom, hogy ez kellemetlen lehet, de hidd el, hogy egyrészt nincs miért szégyellned magad, másrészt pedig szükséges. Nem akarjuk, hogy fertőzést kapj. Sokkal kényelmesebb leszel utána. Érted?

Kicsit habozva ugyan, de bólintott.

- Ha az a gond, hogy én csinálom, akkor szólhatok egy nővérnek is. Szívesen megteszik, ez nekik természetes.

Lesütött szemmel gondolkodott. Érthető, hogy zavarban van. Hagytam időt neki, hiszen tudom, hogy türelmesnek kell lennem vele. Végül rám nézett, és bólintott. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy meg fogja engedni. De hogy biztos legyen, újra megkérdeztem.

- Megengeded, hogy én mosdassalak le?

Szégyenlős mosollyal bólintott.

- Köszönöm. És hidd el, hogy nincs miért szégyenkezned. Fordított esetben te is megtennéd, ebben biztos vagyok - mondtam. Majd valami eszembe jutott. - Még mindig nem emlékszel rám? Tudod, ki vagyok?

Megrázta a fejét. Szóval nem. Nem mondom, hogy nem fáj, de türelmesnek kell lennem.

- Semmi baj. Elég ha én tudom - feleltem, mire elmosolyodott. Aztán kérdőn nézett rám. Megértettem, hogy azt várja, hogy elmondjam, ki is vagyok. Nem okoz gondot megértenem őt. Tizenhét éve együtt vagyunk, egymás gondolatait is értjük. - David vagyok. A férjed.

Tágra nyílt szemmel nézett rám. Mire felmutattam a bal kezemen a jegygyűrűt, és felemeltem az ő bal kezét is, ahol ugyanolyan gyűrűt viselt. Nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott. Igaz halványan, de akkor is mosoly volt az. Ezek szerint nincs ellenére a dolog, és én ennek őszintén örültem.